VIHAR NÉLKÜL – 1.

1981. október 31. Történetünk kezdete előtt tizennégy évvel.

Csípős őszi hajnal volt. Ezen a napon minden várost elönt a boldogság, a gyermekek kacagása, ahogyan házról házra járnak cukorkát kérve. De abban az évben nem. Abban az évben nem volt szükség díszekre és jelmezekre, hogy rettegjenek. Az angliai varázslóvilág olyanná lett, mint egy jéghegy: gyönyörű, magas, büszke és rideg. Félelem tört be az emberek szívébe, és nem lehetett onnan kiüldözni. Reszkető lábakkal léptek csak ki az utcára, suttogtak még a tulajdon házaikban is. Nem volt ház, ahol nem virrasztotta végig valaki az éjjelt őrként. Az esti vidám dalok elhaltak, helyettük némán tették össze kezüket, s reménykedtek, hogy nem az ő otthonuk felett jelenik meg legközelebb a Sötét Jegy.

 Némák voltak Godric’s Hollow hajdan kedves utcái is. Az utcán egy lélek sem járt, még az arra igen gyakori baglyok sem huhogtak. Nem égtek a lámpások se kintről, se bentről. Akkora volt a csend, hogy ha a huzat becsapott volna egy aprócska ablakot a falu egyik végéből, a szomszédos faluban is hallották volna.

Közel a központhoz, egy apró mellékutcának legvégén kedves ház állott, kedves lakókkal.

 - Harry alszik – suttogta Lily.

 - Nem sírt? – kérdezte James, feltekintve az emeletre, ahol a kicsi az álmok mély tengerében úszott. Ők maguk lent, a nagyszobában álltak egymással szemben feszülten, s mindkettőjükön úrrá lett a várakozás.

 - Nem biztos, hogy jó ez így, James – sóhajtott végül Lily. Mióta beavatták a tervbe, azok a komisz könnyek ott szurkálják gyönyörű smaragdzöld szemét, s minden egyes hangban ott bujkál a hisztérika, és a kétségbeesés.

 - Ez az egyetlen megoldás. Kockázatos, tudom, de ha nem próbálom meg, akkor mindannyian meghalunk – mondta.

 - Ágas! – Sirius Black hangja a tükörből szólt. James elővette farzsebéből, s belevigyorgott a tükörbe. Lily égnek emelte a szemét, hogy ezek még mindig ilyen gyerekesek.

 - Mondjad Tapmancs!

 - Nem vagyok egészen biztos a dolgodban – szólt tétován Sirius, s Remus a háttérből helyeselt. Végre, gondolta Lily, valamiben egyetérthetnek!

 - Féregfark kiadta Voldemortnak a bűbájt? – kérdezte James, mire Peter Pettigrew heves bólogatásba kezdett.

 - Hamarosan eléri Heli városát – kotyogott bele Peter. James feszülten bólintott. A város csupán három faluval arrébb van tőlük.

 - Talán átmehetnénk segíteni, James – ajánlotta aggódva Sirius.

 - Rémszem azt mondta, hogy nem lehet más itthon, csak mi hárman! – csattant fel James.

 - Értsd meg, féltünk titeket! Egymagad a Nagyúrral szemben… – Remus összevonta szemöldökét.

 - Az aurorok rögtön jönni fognak. Csak öt percig kell feltartanom. Most pedig, ha megbocsátotok, szeretnék még pár szót beszélni Lilyvel. Minden jót! – búcsúzott James.

 - Sok sikert, barátom – motyogta Sirius, s James visszadugta a tükröt a zsebébe.

 - Hogy merészeled azt gondolni, hogy most beszélhetsz velem utoljára? – csattant fel Lily. – Az ég áldjon meg, Potter! Mi a fenét művelsz? – James egy pillanatig döbbenten meredt feleségére, azután mindkettőjüket elöntötték az emlékek. Emlékek a Roxfortból, amikor az ilyen viták napi rendszerességűek voltak. A gyűlölet olyan szenvedélyt kovácsolt a szeretetükből, ami akkora vágyat szült, hogy egy megunhatatlan, véget nem érő szerelemnek estek szerencsés áldozatául. S ennek gyümölcse volt Harry, akit Voldemort addig fog üldözni, míg élettelen teste fölött fel nem kacaghat. Dumbledore elrejtette őket a Fidelius-bűbáj segítségével, de Peter, James felhatalmazásával elárulta őket, így tőrbe csalva Voldemortot. Mert ha ideér, az aurorok azonnal itt teremnek, és Voldemort végre oda kerül, ahová való. Lily egy percet sem öregedett az első igazi csókjuk óta. Csupán annyi változott, hogy a szeretet felerősödött, s a gyűlölet szenvedéllyé lobbant. És ahogy most James elmélyült Lily villogó szemeiben, egyszerre újból elöntötte a forróság, s a következő pillanatban már Lilyt csókolta. Olyan volt ez, mint hetedikben az első igazi csók. Addigra már James se viselkedett olyan lehetetlenül. Titokban azonban kezdett rettegni attól, hogy Lily csakugyan sosem fog engedni felé. Rossz napja volt. Csak egy apró rontást küldött Pitonra, épp csak egy kicsit, de Lilyvel egy minden eddiginél nagyobb ordítozásba kezdtek. Lily volt a gyengébb, felpofozta Jamest.

 - Miért csinálod ezt velem, Evans? – kérdezte James.

 - Mert gyűlöllek, te idióta! – ordította Lily. És James nem tehetett róla! Lily arca olyan közel volt James arcához, közelről látta a tüzet a szemében, érezte kemény leheletét.

 - Gyűlölni ugyanaz, mint halálosan szeretni! – kiabálta James. Lily, látva James elszánt tekintetét hátrálni készült, de már késő volt. Éppúgy nem tudott megálljt parancsolni ajkainak, mint heves érzelmeinek. Lilyben akkor változott meg minden.

 És ebből a csókból sem hiányzott a szenvedély. Az a sok elfojtott szó, a rettegés, most mind elszállt.

 - Menj fel Harryhez – mondta James kicsivel később. Már Godric’s Hollowban járt, és ezt mindketten tudták. Lily némán engedelmeskedett, James pedig a fal mögé lapult. Ha majd bejön azon az ajtón, nem fog tudni kimenni rajta, csak kulccsal, olyanja pedig aligha van. Jamesben nem apadtak le az érzelmek. Még mindig ott volt előtte az a hetedéves kép. Mennyit kellett harcolnia Lilyért! Mennyit kellett rá várnia, holott már első pillantásra tudta, hogy bizony ő az igazi! És ott van Harry, vére Lilynek, vére Jamesnek, a közös vérük, a legjobb dolog, ami valaha is történt vele. Nem fogja engedni, hogy bármi is történjen velük!

 James három barátjával minden horcruxot elpusztított, fél évet hagyott ki fia életéből, de most véget vethet egyszer, s mindenkorra!

 A bejárati ajtó nyikorogni kezdett, majd halk puffanással becsukódott. Tompa léptek közeledtek. James hirtelen kiugrott a fal mögül, közvetlen a lépcső előtt.

 - Defensio – kiáltotta, mire egy halvágy pajzs jelent meg előtte. Voldemort átkokat szórt, s a pajzs egyre csak gyengült, Jamesnek pedig hátrálnia kellett. Már fent jártak az emeleten, az aurorok még sehol, pedig már ide kellett volna érniük, mire Voldemort egy átka megszüntette a pajzsot. Akkor azonban, abban a halálos pillanatban nem érdekelte, hogy mit mondott Rémszem. A felesége, és a fia veszélybe kerültek. Egyszerre mondták ki az átkot:

 - Avada Kedavra!

 - Capitulatus!

 Nagyot dörrent, ahol az átkuk találkozott, s ahogy James Lilyre és Harryre gondolt, az piros bűbáj egyre közelebb futott Tom Denemhez, míg végül a pálca kirepült a kezéből, s Voldemort holtan rogyott össze.

Lily odabent felsikoltott. James egy ideig döbbenten meredt Voldemort testére, majd ravaszul elmosolyodott. Elvégre attól, hogy apuka, még ott van benne a Tekergő.

Tompa léptekkel közeledett Harry ajtajához, s lassan, drámaian nyitotta az ajtót. Majd hirtelen mozdulattal, hatalmas ordítással Lilyre vetette magát, mire a nő felsikított. Egy percig nézett döbbenten, könnytől áradó szemekkel férje arcába.

 - Most gyűlölsz? – kérdezte vigyorogva James.

 - Igen – vont vállat Lily. – De gyűlölni ugyanaz, mint halálosan szeretni! – És olyan erővel szorította magához Jamest, mint még soha. Az apa futtában rákacsintott a babaágyban üldögélő fiára, mire Harry felkacagott.

 Ezek után minden rendbe jött. Voldemort híveit az Azkabanba zárták, amit ezentúl a dementoroknál is szörnyűbb lények őriznek, és még biztonságosak is. Akadtak persze, akik kimagyarázták az ügyet, de hát mit tehetnének? Voldemort halott. Lily és James pedig olyan életbe kezdhettek végre, amilyenre mindig is vágytak.

James Potter pedig jól a fia eszébe véste: az, hogy mindenidők legnagyobb sötétmágusa megbukott, nem másnak köszönhető, mint magának Harrynek, hiszen ő adta az erőt apjának. Ezt pedig nem kellett kétszer mondani Harrynek. A fiú egyre csak cseperedett, s apja minden Tekergő vonását megörökölte. Gazdag, szerető családban nevelkedett a fiú, s minden előnyének tudatában igen nagy dicsőségnek örvendett. Azonban voltak dolgok, amiket még ő maga sem tudott irányítani. Gyűlölni ugyanaz, mint halálosan szeretni. Ez a Roxfortos generáció pedig gyűlöletben igen gazdag.

 1995. augusztus 31. Godric’s Hollow

A nap már rég eltűnt az égről, mégis forróságba burkolózott az aprócska falu. Az évszázad legmelegebb angliai nyarát igyekezték túlvészelni a falu lakosai. Két jólöltözött tizenéves baktatott sietősen Godric’s Hollow utcáin. Laza térdnadrágot viseltek, s fehér pólót, ami hangsúlyt adott formás testüknek. Azonban ha az ember rájuk néz, nem az öltözékükön akad meg a szemük, hanem rögvest az arcukon. Mindkettőjük arca pontosan tökéletes volt, mintha csak az égiek formázták volna. A magasabbik fiú fekete haja lehetetlenül meredt amerre jónak látta, s arca gyönyörű smaragdzöld, mandulavágású szemeinek adott hont, aminek szépségét még a szemüveg sem takarhatta, sőt! Feledhetetlen arc volt, tagadhatatlanul, na de az alacsonyabb fiú! Sápadt bőre, hatalmas, ragyogó, szürkéskék szemei, és szaporán göndörödő éjfekete haja volt. Egyetlen pillantásával lehengerli az embert, és ezzel ő maga is tisztában volt.

 - Negyed órát késtünk – jelentette ki könnyedén Harry Potter. Leonardus Black mit sem törődve vonta meg a vállát.

 - Na és aztán? – A flegma hangnem stílusuk elmaradhatatlan velejárója volt. Lefordultak a központ melletti apró mellékutcára, és egészen a végéig sétáltak. A falu két messze legfenségesebb háza magaslott ott, az ország, sőt, talán a világ két legjobb aurorjának háza, az Ágas verem, és a Tapmancs lak, egymás szomszédságában. Sirius Black akkor adta el a régit, és vette meg az új házat közvetlen legjobb cimborájának házával szemben, mikor Dumbledore szerint is elég biztonságos volt. Remus háza, a Holdsáp odú a falu legkeletibb sarkában áll, az erdő szomszédságában, Peter pedig egy kétszintes házban él a központban, a Féregfark lyukban, aminek első emeletét édességüzletként használja.

 Harry és Leo kinyitották a Tappmancs lak kerti kapuját, ám Leo megbotlott egy kúszó indában, és elhasalt. Harry nem segítette fel, tudta, hogy azzal a földbe tiporná Leo méltóságát. Ismerte őt. Harry legjobb barátja egy Ron Weasley nevezetű nyakigláb figura, Leo azonban több volt. A kereszttestvére volt hivatalos formában, de együtt reggeliztek, együtt ebédeltek és vacsoráztak, együtt mentek nyaralni, kirándulni, vásárolni. Leo Harry testvére volt. Nem vér szerint, de érzelmileg annál inkább. Együtt jártak a Roxfortba, csupán annyi hiba volt a tökéletes képben, hogy Harry egy évvel feljebb járt. Mikor Sirius a huszonegyedik életévébe lépett, a tekergők már-már kezdtek beletörődni, hogy barátjuk soha nem komolyodik meg, s még utolsó éveiben is heti rendszerességgel szedi-veti barátnőit. Stella sem keltett rá különösebb hatást, mikor Sirius megpillantotta kreol, hibátlan bőrét, dús, fekete szempilláit, hatalmas barna szemeit, és hosszú csokoládészínű haját. Elhatározta, hogy gyűjteménye legszebb darabjává teszi. Mikor azonban próbálta megszólítani, egyszerűen képtelen volt. Mintha megátkozták volna, nem jött ki hang a torkán, hiába erőlködött. Stella ezt látva elmosolyodott. Ekkor állt össze Siriusban a kép. Amikor azt a mosolyt megpillantotta, tudta, hogy ezentúl ez lesz a legfőbb életcélja, ezt a mosolyt előidézni. Így hát Harry után egy évvel megszületett Leo, és együtt nőttek fel. Remus a minisztériumban megismerkedett egy Tonks nevezetű ügyetlen aurorral, s szimpátiájuk kölcsönös, de hát Remus Lupin mégiscsak Remus Lupin! Szentül hiszi, hogy ez túl veszélyes lenne a lány számára. Peterről pedig tudni kell, hogy nem hisz semmiféle párkapcsolatban. Átbaktatva a királyi kerten, a házba benyitva egyenesen a hatalmas konyhába léptek.

 - Elkéstetek – ripakodott rájuk azonnal Stella. A jelenet jól megszokott volt. Az asztal kilenc személyre terítve: Ott volt mind a négy tekergő, a két tekergőné, a két fiú, és Lizzie Black, Leo másféléves kishúga.

 - Csak tekeregtünk – kacsintott Siriusra Harry.

 - Ki kell rúgni a kertészt! – morgolódott még mindig Leo. Gyűlöli az ilyesfajta „megalázkodásokat”, még ha nincs is szemtanú, csupán a testvére.

 - Mi baj van Nyeszleg Elek úrral? A kert gyönyörű – háborgott Stella.

 - Ha belép valaki a kapun, az első dolga, hogy áthasal az indákon – csattant fel Leo.

 A vacsora további részében arról esett szó, hogy Petert meglátogatják kuzinjai, és ő izgatottan várja őket.

 - Nekünk nincsenek unokatestvéreink? – nézett töprengve Harry a mellette könyöklő Leora, aki szintén kérdően nézett választ várva Jamestől és Siriustól.

 - A Potter családból sajnos nem él senki. De anyádnak vannak rokonai! – A hat fiú érdeklődve fordult Lily felé, aki szomorúan sóhajtott.

 - Tizenegy éves korom óta haragszik rám Tuney. De talán majd felhívhatom! Van egy Harryvel egyidős fia, Dudley, talán jól kijönnétek vele. – Harrynek volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzése, hogy ez nem valószínű.

 - Mi van a Nicholas családdal, anya? – fordult Stella felé Leo.

 - Anyu is, Apu is egyke volt – szólt elgondolkodva.

 - Na és a Blackek? – kérdezte izgatottan Harry. Úgy tudja ők meglehetősen sokan vannak. Sirius gonoszan elvigyorodott.

 - Hát hogy ne lennének? Esetleg áthívhatnánk egy teára Draco Malfoyt. – Harry és Leo összeszűkült szemmel néztek egymásra. – Vagy esetleg Bellatrix unokahúgom lányához, Reginához is elmehetnénk egy pókerpartira. – Leo felnyögött.

 - Regulus bácsi mikor óhajt egy kölköt végre? – Regulus volt az egyetlen Black, akivel a család jóban volt, bár ez nem mindig volt így. Sirius-szal ki nem állhatták egymást, egészen addig, míg Voldemort nyakláncát el nem pusztította, és ezzel nyilvánosan is az ő oldalukra állt.

 - Wendie, behoznád a pitét, kérlek? – kiáltott ki Lily a házimanójuknak. Wendie és Ric, a Potter és a Black család házimanói gyakorta feledkeztek meg kötelességeikről, mikor kettesben hagyták őket. A család szerette őket, tisztelték őket (bár Sirius néha kevésbé), így a manók boldogságban nőhettek fel, a család tagjának érezték magukat, és azok is voltak.

 - Csak teszek rá fahéjat, kedves úrnőm – kiáltott zavartan Wendie. A két manó, sok mással együtt közös tulajdon volt, úgy jártak-keltek néha a két ház között, mint a veszett ebek. A kúriák (így nevezték a négy tekergő házát együtt) gyakori vendége volt Dobby, aki egykor a Malfoy család szolgája volt, ám Harry Potter felszabadította, s azóta a család barátja.

 - Itt alszom, jó? – kérdezte a vacsora végén Harry.

 - Kisfiam! Ma leszel itthon utoljára, és te nem akarsz otthon aludni? – dúrt fia hajába Lily, ámbár ez nehéz feladatnak bizonyult, hisz Harry túlnőtt anyján.

 - Nem úgy volt, hogy mind a négy kúria az otthonunk? – nézett hatalmas szemekkel Lilyre Leo.

 - Egész évben együtt lehettek, mi pedig négy hónapig nem láthatunk majd – kérlelte fiát James. Így hát a három Potter és Wendie elindultak az Ágas verem felé.

Harry szemére éjszaka nehezen jött csak álom. Mérhetetlenül izgatott volt. Holnap végre újra láthatja Ginnyt! Csak reménykedni tudott benne, hogy még mindig olyan heves, mint eddig. Annyi azonban biztos, hogy Harry keresi a megoldást, hogy a gyűlölete átcsapjon szenvedéllyé.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.08.05. 17:14 Böszme Apó Nem túl harcias komment az 1.-es fejezethez: Ügyes vagy! :) Azt a bődületes nagy böszmeséget leszámítva, hogy James Potter soha, semmilyen körülmények között nem tudta volna legyőzni Voldemortot... na azt leszámítva valóban ügyes :)