VIHAR NÉLKÜL – 5

1995. szeptember 30.

Anya, Dumbledore, Potter, csók. Anya, Dumbledore, Potter, csók.

Ginny szemére nem akart álom jönni. Csak forgolódott és forgolódott, s agya egyszer a levél kívülről fújt négy sorát lökte elő, egyszer pedig a vészesen közeledő Potter ábrázatát, amikor ugyanis Ginny akarata megsemmisült a teste akaratával szemben.

Abban a pillanatban a levél tartalmán rágódott. Mégis mit jelenthet, hogy „hiányoznak az együtt töltött titkos órácskák”? Dumbledore még sosem járt a házukban, s Ginny tudta szerint Anya sem Dumbledore-nál. Mióta vannak egyáltalán beszélő viszonyban?

A levélről senki sem tudott, csak a hat lány. Egyenlőre Ginnynek fogalma sem volt, hogy mit is kéne tennie. Ha átadja a levelet, akkor egyrészt az igazgató dühös lesz, mert elolvasta a személyes levelét, másrészt pedig megtudja, hogy Ginny immár részese a titoknak.

Fáradtan könyökölt ki az ablakba a lány. Az egyre hűvösödő hajnali szél megborzongatta a lányt. Gyönyörű volt az éjszaka. Ragyogott a telihold fénye. Minden egyéb fény kihunyt már a birtokon, így az égbolt olyan tiszta, olyan makulátlan volt, hogy szinte még a tejútrendszer vonalait is ki lehetett volna venni. Egy bagoly huhogott valahol távol, s a rengeteg fái összeölelkeztek, idegen nyelven suttogni kezdtek. Ahogy gondolkodott Ginny, egyszerre csak eszébe jutott.

 Ron! Ő biztosan tudja! Hiszen akármilyen mamlasz, mégis csak egy Tekergő. Nincs dolog a Roxfortban, amiről a Tekergők ne tudnának. Ginny izgatottan kapta fel a levelet, s nem érdekelte, hogy egy szál hálóingben surran ki a hálókörletből. A csigalépcsőn valóságos zajt csaptan a meztelen talpak, de amint leért a lány a félhomályba burkolózó klubhelyiségbe, megtorpant. Hajnali egykor ugyanis a klubhelyiség nem volt üres. Leo és Mark ültek a tűz előtt, s izgatottan suttogtak. A zajra azonban ők is hátrafordultak, s kérdően emelték meg szemöldöküket.

 - Mit csináltok itt? – kérdezte Ginny.

 - Leckét – vágta rá Black szemrebbenés nélkül.

 - Szombat éjszaka utcai ruhában? – nézett rájuk gúnyosan Ginny. Black unottan megrántotta vállát. – Különben is, hol vannak a könyvek, meg a pergamen?

 - Épp te vetted el a pergament, nem emlékszel? – villant meg Black szeme.

 - Tényleg – horkant fel a lány. – Mert az anyagi háttered nem engedi meg, hogy a kelleténél több pergament felhasználj. – Ginny megcsóválta a fejét, s elindult a fiúk hálókörlete felé. Kopogás nélkül nyitott be, ám nem a várt jelenetet látta meg. A szobában ugyanis két fiú öltözködött a fáklyafényben, a többiek pedig nyűgösen a fejükre húzták a takarót.

 - Nahát, Geasley – lepődött meg Potter. – Ilyen lenge öltözetben, kivillantva olyan dolgokat, aminek férfiasságom igencsak hálás. – Ginny elpirult, s megigazította hálóingét.

 - Hova mentek? – kérdezte azonnal Ginny.

 - Öhm… Hagridhoz. – felelte Potter.

 - Teljesen egyedül?

 - Nem, nem. Leo és Mark is velünk tart – nyugtatta meg Potter.

 - Érdekes – biggyesztette oldalra száját Ginny. – Black haverod az imént azt mondta, hogy tanulnak.

 - Igeen – bólintott hosszan Ron. – Mert Hagridtól szeretnénk segítséget kérni. – Amint meglátta Ginny a bátyját, eszébe jutott, hogy miért is van itt.

 - Ronald! – kapta oda a fejét. – Tudnánk beszélni egy nagyon kicsit?

 - Bármi gondod van, azt nekem is elmondhatod – lépett elő Potter. Ginny savanyú fintort vágott.

 - Dugd szépen a cumit a szádba és menjél alukálni! – parancsolta Ginny. Potter – már amennyire ez a sötétségben kivehető volt – kárörvendően elvigyorodott.

 - Dughatnál te is valamit a szádba!

 - Seggfej – szisszent fel Ginny. Potter álszerényen pislogott.

 - A zoknidra gondoltam – méltatlankodott. – Idehallatszódik, amikor horkolsz. Nem kell mindjárt rosszra gondolni! – Ginny dühösen fújtatott egyet, majd odalépett Ronhoz.

 - Ezt a levelet Anya küldte Dumbledore-nak, és nem igazán értem, mit jelent. Arra gondoltam, te esetleg tudhatod, hogy mi történik – nézett bátyjára Ginny, és átnyújtotta a levelet. Ron elolvasta egyszer, kétszer, harmadjára hitetlenkedve felhorkant.

 - Mégis mit nem értesz ezen? Anya megcsalja Apát Dumbledore-ral – suttogta Ron.

 - Ne legyél már hülye, Ronald! Biztos van valami más magyarázata is.

 - Biztos – horkant fel Potter. – Lehet, hogy igazából valaki más írta a levelet, aki titkolja a szerelmét, úgyhogy álnéven ír, ha esetleg valaki elfogná az ország legbefolyásosabb és legbölcsebb mágus levelét, hogy még véletlen se tegyen szert hírnévre Dumbledore titkos szeretője címen. Így hát az illető egy igencsak gyakori nevet, a Molly Weasley nevet választotta, biztos, ami biztos – csóválta fejét.

 - Nahát, te tudod a legjobb haverod anyjának nevét? – csodálkozott Ginny.

 - Szerencse Geasley, hogy csinos vagy. Ha még okos is lennél, felborulna az egyensúly – állapította meg Potter. Ginnyt elöntötte a méreg.

 - Ha még egyszer hozzám szólsz, akkora pofont kapsz, hogy átrepülsz a kentaurok mágikus dimenziójába – tudatta vele Ginny, és dühösen csapta be maga után az ajtót. Ez azonban rossz ötletnek bizonyult, így ugyanis több kíváncsi fej kukucskált ki az ajtó mögül, s sokat tudó vigyorral kísérték Ginny lépteit. Többen megeresztettek olyan megjegyzéseket, mint „Te és Potter?”, vagy „Potter bezavart a málnásba?”, s ilyenkor Ginnynek elég volt egyetlen pillantást megeresztenie, s az áldozat úgy reagált rá, akárcsak egy kígyóméregre, nem túl férfias hangon felsikkantott, s kábultan vonult vissza az odújába.

 Felícia nem hazudtolta meg önmagát. A tegnapi nap során nem volt olyan perc, mikor nem ékeskedett egy óriási vigyor az arcán. Boldog volt, mert Black táskája hozzáért az ő táskájához. Ezt ő a sors kezének tekintette, Merlin így ad neki jelet, hajtogatta. És reggel nem túlzott. A táskájával aludt. Váltig állította, hogy érzi rajta Black illatát. Ginny elfintorodott, majd megint az ablakhoz baktatott. Semmi kedve nem volt aludni, holnap amúgy is vasárnap van, tehát még ráér egy kicsit virrasztani.

A rengeteg mellett Hagrid kunyhója szunnyadt. Ginny megcsóválta a fejét. Az a négy idióta hamarosan felveri az álmából. Úgyhogy Ginny várt. Várt öt percet, tízet, fél órát, de még semmi változás nem köszönt a kunyhó felé.

Furcsa, gondolta Ginny. Ezek négyen már megint tilosban járnak. De végül is hol újdonság ez?

~oOo~

1995. október 2.

 Perselus Piton az ötödikes tananyagot lapozgatta. Egészen eddig néma volt a pincében álló terem irodája, de most, hogy kezdenek beszállingózni a mardekáros és a griffendéles diákok sötét varázslatok kivédése órára, megzavarták a nyugalmát. Még öt perc és kezdődik az óra. Ingerülten csapta be az ajtót, s visszaült, hogy még egyszer átnézze az anyagot.

 - Apropó! – motyogta magában, s kutatni kezdett a fiókjában. Ehhez a tananyaghoz tartozik még valami, amit ő maga fejlesztett ki évtizedekkel ezelőtt.

Gyermekkorában a folyó mellett álló terebélyes fűzfa alatt kuporgott. Alig volt tizenegy éves, de már akkor is mardosó hegek tépték a szívét. A szülei veszekedtek. Apu már megint ivott. Elitta Anyu fizetését. Anyu sokat kiabált, Apu pedig csak nevetett. Hidegen nevetett, majd megpofozta Anyut. Aztán Anyu sírni kezdett, de Apu továbbra is csak nevetett. Az alkohol bűze megcsapta Perselus orrát. Apu csúnyákat mondott Anyunak. Azt mondta, ha eljön a nap, elégeti máglyán, ahogy a boszorkányokat szokás. Anyu zokogott. Perselus kiszökött az ablakon, s a folyóhoz menekült. Könnyes szemmel meredt a távolba, ahol az Evans gyerekek játszottak. Az egyik, Petunia, ha jól tudja, állandóan megszidja a kedves, vörös hajú testvérét, Lilyt. Erre ő csak bűnbánóan elmosolyodik, s bocsánatot kér. Mindig. Még ha nem is hibázik. Perselus elgondolkodott. Ha neki egyszer megadatik, és szerethet valakit, egészen máshogy fogja csinálni, mint Anyu és Apu. Megbecsüli majd a lányt, mindent megtesz majd azért, hogy boldog lehessen. Megbünteti majd azt, aki neki fájdalmat okoz. Egy pillangó reppent a kis Perselus előtt, s gyengéden szállt le a gyönyörű liliom virágra. Mintha csak oda tartozna, mintha csak egymást ölelnék. Milyen varázslatos, gondolta, ahogy a csúnya kis hernyóból egyszerre csak szép pillangó lesz, szabadon szállhat, nem tartja vissza olyan buta dolog, mint a gravitáció, s az ilyen gyönyörű, mesebeli virágok megölelik, s otthont adnak neki. Perselus sóhajtott. És egyszerre csak Anyu szaladt ki sikítozva, nyomában Apu egy nyújtófával. És Apu ütni kezdte Anyut, Perselus pedig könnyes szemmel nézte. Perselus gyűlölte az apját. Aztán évekkel később kitalált egy átkot, amivel a támadó érzi saját tettét az áldozat helyett. De nem jutott eszébe az átok. Leírta még gyermekkorában egy füzetbe. A kedvenc füzetébe. Ahogy kinyitotta az öreg füzetet, egyszerre csak egy sárga pergamendarab esett ki belőle. A húszéves pergamenen felváltva kedves kis gyöngybetűkkel és kusza macskakaparásokkal. Pontosan húsz évvel ezelőtt a tó mellett ültek Lilyvel, az volt az ő helyük. Rajzoltak egy virágcsokrot, majd bolondosan irkálni kezdtek alá, egymásnak ajánlgatva a csokrot.

Perselusnak, mert tudja, merre vannak a legillatosabb virágok.

Lilynek, mert ő maga is egy virágszál.

Perselusnak, mert mindig elfeledteti velem a gondjaimat.

Lilynek, mert törődik velem.

Perselusnak, mert a legigazibb barátom.

Lilynek, akit a legjobban szeretek.

Perselus akadozva felsóhajtott. Mióta elment már, nem is tudva mit vitt magával. James Potter, az az egoista alak szívében sosem ő, Lily lesz az első. Potter számára mindig saját maga lesz az első. Ő nem érdemli meg a lányt! Perselus maga elé helyezte volna őt. Lily volt számára minden. Lily volt az ég és a föld, a hold és a csillagok, minden mosolya egy új reménysugár, tekintete fényt adott Perselus sötét életébe. Lily volt az ő saját világa. Ő volt az egyetlen, aki valaha is szerette. Perselus várt, hogy átváltozzon pillangóvá, de ez nem történt meg. Örökké hernyó maradt, semmi többé nem vált. És Potter, aki mindent az életben megkapott, amit csak megkívánt, az magától táncolt elé, elvette őt. Elvitte Lilyt, elvitte a világát. Üres, lélektelen test maradt csak.

 Mikor becsöngettek, Perselus kifejezéstelen arccal lépett be a terembe. A diákok néma csöndben várták őt. Furcsa. Mindig van valami nyüzsgés, valami hangzavar. Perselus dühösen vette tudomásul, hogy a fegyelem oka a hátsó padban ülő McGalagony az. Hát persze, ellenőrzést tart! Hogy is felejthette el? Tehát ma nem taníthatja meg azt a saját átkot.

Az óra a szokásos ütemben haladt. Neville Longbottom nevetségen teljesített, James Potter fia pedig mindent megtett annak érdekében, hogy magára vonja minden osztálytársa figyelmét. Pont, mint James Potter maga.

Mikor egy mardekárosnak és egy grifrendélesnek kellet bemutatnia mit tud, Harry Potter túl lépett minden határt. Egy olyan átkot, mint a Non Caelum, rászórni Monstrora egy iskolai órán, teljességgel megengedhetetlen!

 - Potter – csattant fel idegesen. Beleborzongott a névbe, felhasítva milliónyi tátongó sebet. – Az apád, ő tanított ilyen átkokra? Hát igen, tapasztalata az van, hogyan teheti tönkre mások életét. Teljes mértékben rá ütöttél.

 - Perselus – méltatlankodott Minerva. – Nem személyeskedünk! – De Perselus nem törődött vele.

 - Tíz pont a Griffendéltől – jelentette ki. Elfordult, s lehunyta szemét. Akárhányszor ránéz az ifjabb Potterre, mindig eszébe jutnak a múlt gyötrő emlékei. Egy életen át elviselte volna Potter sértéseit, erőszakait, feltéve, ha Lily minden ilyen alkalommal kedveskedően rámosolyog Perselusra, és biztosítja, semmi baj. Bármit eltűrt volna, csak ne vitte volna őt magával. De Harry Potter szemébe soha nem nézett. Ha ezt megtette volna, a kép olyan elevenen szökött volna át a magában előállított védőfalon, ami végzetes ütést mért volna Perselus mellkasán.

Ezután Granger és Draco következett. Perselus nézte, ahogy Granger elsétál a terem túlsó oldalába, s kelletlenül előveszi a pálcáját. Összepréselte az ajkait, s okos szemét egy pontra szegezte, előidézve minden tudását. Perselus elfojtott egy keserves mosolyt. Annyira hasonlít Lilyre. Olyan jóságos, olyan kedves, olyan elérhetetlen. Az egyetlen lány, aki tud szeretni egy olyan fajtát is, mint ő, Perselus. Hát hogy ne szerethetné viszont? Miért ne szeretné mindörökre?

De a párbaj eldurvult. Vaddá vált, s kegyetlenné, mintha csak a szenvedély irányítaná. Egy gyűlöletben gazdag szenvedély.

 - Megbánod, te sárvérű – sziszegte Draco, amint felkászálódott a földről.

 - Nem hiszem, te vérmániás aljadék – mondta dühösen Granger.

 - Elég legyen! – szólt Perselus. – Granger, büntetőmunka! – Granger arcát elöntötte a pír. Mintha csak Lilyt látná. A tökéletes Lilyt, akit akárhányszor bajba sodort az a mihaszna Potter, Lily jogtalanul büntetést kapva, kipirult arca a szégyentől.

 - Már megbocsásson Perselus – szólt Minerva –, de a Malfoy gyerek ugyanolyan hibás, akárcsak Miss Granger. – Perselus lehunyta szemét. Vele nem vitatkozhat.

 - Hát persze – mondta. – Szombat este Mr. Malfoyt is várom az irodámban, természetesen.

Perselus még egyszer rásandított Granger arcára, aki különös módon elfojtott egy mosolyt. És jött a kép: Lily napsugarakat szórva kacag, s Perselust elöntötte a pusztító fájdalom.

~oOo~

 1995. október 7.

 Ginny és Felícia a tóparton ültek a puha avarban. Csendben nézték, ahogyan megadóan a földre libbennek a megsárgult levelek. Feli szemében ez volt a legszebb kép: a rengetek ősszel – ahány levél, annyi szín. Az elsősök lelkesen dobálták egymásra a leveleket, ugráltak Hagrid kunyhója mögött összesöpört levél halomban, Hagrid pedig nevetve nézte őket.

 - Sejtesz már valamit a levéllel kapcsolatban? – kérdezte Feli.

 - Ronald azt ígérte, utána néz – válaszolta Ginny a tavat pásztázva. Ezután elővette az öreg pergament és vizsgálni kezdte.

 - Mi ez? – érdeklődött Felícia.

 - Bárcsak tudnám – sóhajtott Ginny. – Black irkált rá valamit, aztán eltűnt és megjelent rajta egy másik írás.

 - Akkor viszont lehet, hogy tudok rajtad segíteni – mondta tárgyilagosan Felícia. Ginny szeme felragyogott. – Tudod nemrégiben épp a lovagi páncélok mögött rejtőzve követtem Leót, és persze ott volt vele Harry is. – Ginny elfintorodott a keresztnevek hallatán. – Elővettek egy ehhez hasonló pergament, csakhogy az sokkal nagyobb volt, amint kihajtogatták. Csak egy régi vacaknak tűnt, de ők olyan gondosan hajtogatták, olyan óvatosan, mintha csak egy méregdrága porcelánbaba lenne. – Feli felsóhajtott. – Mit meg nem adnák érte, hogy Leo velem is ilyen gyengéd legyen.

 - Feli – szólt türelmetlenül Ginny.

 - Szóval aztán rákoppintottak a pálcájukkal és a pergamenre kirajzolódott valami. Nem láttam pontosan mi az, mert aztán valahogyan észrevettek. Mintha az a papír figyelmeztette volna őket, hogy valaki van a közelben. Harry leordította a fejemet, kérdezte, hogy mit láttam, de én csak a fejemet ráztam. Mondtam, hogy semmit. Aztán faképnél hagytak.

 - Gondolod, hogy ez is így működik? – kérdezte Ginny, s Felícia elé tolta a pergament.

 - Mindjárt kiderül. – Feli tartott egy drámai szünetet. Az első tíz másodperc hatásos volt, fél percnél azonban Ginny ingerülten rászólt a barátnőjére.

 - Csináld már!

Felícia az ölébe vette a pergament, előhúzta a pálcáját, megérintette vele a pergament, és így szólt:

 - Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

És a pergamen egyszeriben miniatűr betűkkel, hosszas sorokkal teleíródott. Két írásstílus váltogatta egymást, csak felül, vastag betűkkel volt feltüntetve a következő: A Firka a Testvérek tulajdona! Csak egy hétig visszamenően olvasható!

 - A Testvérek a négy nagyeszű? – kérdezte Ginny. Felícia bőszen rázta fejét.

 - Hogyisne! – Olyan képet vágott, mintha ez a világ legalapvetőbb dolga lenne. – Négyen összesen a Gyermekek. A Testvérek csak Leo és Harry. – Ginny felvonta szemöldökét. Ekkora baromságot, gondolta.

 - Hát jó. Nem túl eredeti. Lehettek volna kreatívabbak – motyogta Ginny, és izgatottan olvasni kezdte a sorokat.

Kezdetben nem találtak semmi érdekeset. Ez egy igen ötletes formája volt a csínyeiknek. Nem volt rá alkalmuk, hogy órákon levelezzenek, mert nem egy osztályba járnak? Semmi gond! Akkor megteremtik a módját. A pergamennek valószínűleg volt egy párja, ami Potternél van, azon is megjelenik ugyanaz, amit Black ezen leírt. Egy egyszerű levelezős pergamen. A legtöbb beszélgetés is egyszerű levelezés volt. Leírták, hogy ők mennyire utálnak iskolába járni, elemezgették a lányokat, mígnem érdekes sorokra leltek a lányok.

Harry, szerinted meglátott valamit Warren?

 - Tudja a nevemet – szipogta Felícia meghatottan.

Lehetetlen. Engem jobban aggaszt az, hogy mit hallott. De egyvalamit nem értek Leo. Mit keresett a csaj pont ott, pont akkor?

Honnan tudjam? Figyelj, a helyzet az, hogy McGalagony kicsit begerjedt. Úristen! Ez rosszabb, mint amikor Geasley barátnőd bepipul.

Hát azért én Geasleytől jobban begerjedek.

Nem kell mondanod, Harry. De most lépek, mielőtt széttépi a Firkát… velem együtt!

 - Olyan viccesek – törölgette szemét Felícia. Ginny égnek emelte a szemét.

 - Nagyon – dörmögte, s tovább olvasott. Ez valószínűleg akkor íródott, mikor Potter még nem tudta, hogy Feli szerelmes Blackbe. További üres sorok, majd az utolsó beszélgetés, ami akkor zajlott le, mielőtt Ginny elkobozta a Firkát az átváltozástanon.

Hogy állsz az Imago bűbájjal?

Tökéletesen. Velem is az a helyzet, mint veled. Az én patrónusom is az apám animágus alakja. Egy nagy kutya.

Semmi az én szarvasom mellett. A Pallium bűbájt is megtanultam már. Ron patrónusa sündisznó, de az Imagóval még bénázik. Kérdezd meg Markot, hogy megy-e neki!

Azt mondja, egy sólyom. De még csak az Expecto Patronumnál tart.

Pár nap, és megy neki az Imago is.

 - Pallum, Imago… Mik ezek? – töprengett Ginny.

 - Bűbájok – állapította meg Felícia.

 - Na tényleg? Milyen bűbájok?

 - A válasz a könyvtárban van – mondta Felícia sejtelmes hangon.

~oOo~

1995. október 7.

 Hermione elégedett vigyor kíséretében lépkedett este a folyosón a büntetéséért. Ezt azonnal le is törölte, mikor belépett Piton professzor irodájába. Malfoy már a díványon ült fáradt tekintettel. Piton intett a lánynak, hogy üljön le, s ő engedelmeskedett.

Piton fürkészően vizsgálta Hermionét egy ideig, szája sarka megremegett. Elfojtott egy mosolyt talán? Vagy a szája sarka épp keservesen lefele igyekezett?

 - Miss Granger! – Piton úgy beszélt, hogy közben a bájitalait fürkészte. SVK tanár volt, de kiváló érzékkel rendelkezett a bájitalokhoz is. – Feltételezem, hogy prefektusi munkálatai mellett önnek is kevés szabadidő adatik meg. Malfoy úrfival is ugyanez a helyzet. Ezért a büntetőmunkát egy estére terjesztem ki. Holnap este hétkor a levéltárban kell iratokat rendeznetek. A részleteket majd Frics úr közli.

 Másnap este Hermione ért hamarabb Frics szobájához. Malfoy nyafogott egy sort, hogy ő előbb a levéltárba ment, mert Piton nem volt elég egyértelmű. Hermione ezt lesújtó pillantásokkal díjazta.

Frics egész úton a régi módszereiről morgott: akasztás, kizsigerelés, lefejezés.

A büntetőmunka nevetségesen unalmas feladatnak bizonyult. Az asztalon egy jó nagy halom papír, azt kellett keletkezési sorrendbe rendezni.

Egy szót sem szóltak egymáshoz. Malfoy időnként panaszosan felsóhajtott, Hermione pedig néha-néha felpillantott Malfoy arcába. Kénytelen volt elfojtani egy mosolyt, mikor látta, hogy épp a szőke fiú is őt fürkészi lopva.

Hermione törte meg a csendet, mikor érdekes iratot talált.

 - Nézd már, ez itt az apádról szól. Valami csúnya átkot küldtek rá. Úgy tűnik akkor se szerették valami nagyon. – Malfoy sóhajtott egyet.

 - Kit érdekel, hogy szerették-e, vagy sem. A lényeg, hogy hatalma van, és ez fontosabb a szeretetnél. – Hermione elfintorodott.

 - Inkább leszek örökre egy jelentéktelen vécépucoló, mintsem hogy az emberek gyűlöljenek.

Malfoy a lányra kapta a pillantását. Olyan nemesi, olyan gyönyörű. A fehér arc mintha csak méregdrága porcelánból készült volna – annyira elérhetetlen.

 - Akkor te senki sem leszel – mondta megfejthetetlen szemmel, majd újra nekiállt iratokat rendezgetni.

Két és fél óra múlva, mikor már a vége felé jártak, különös elektromosság jelent meg a levegőben. Malfoy sűrűbben pislogott fel, s Hermione sem bírta sokáig, hogy ne próbálná meg megsimítani szemével a krétafehér arcot. És akárhányszor találkozott Hermione pillantása a kék drágakövekkel, vörös rózsák jelentek meg az arcán, s lesütötte szemét.

Gyönyörű szemek, állapította meg magában, majd megrázta fejét, gondolva, hogy így kirázhatja belőle a gondolatot. Halk szusszanatot hallott a lány, ami talán Malfoy egy elfojtott nevetése lehetett. Hermione felkapta a fejét. Malfoy arca komoly volt, de a szemében tényleg maradt valami nevetésszerű. És valami más is. Tekintete furcsa volt. Szinte az egész nagyképű, büszke arcot megváltoztatta ez a mélyre változott szem.

És jött a mardosás. Mindketten tudták, hogy ugyanarra gondolnak. Öt másodpercenként találkozott össze tekintetük, és mindketten halálos késztetést éreztek arra, hogy szólítsák meg egymást.

Hogy mondjon valamit.

Bármit.

Hogy suhanjon át a köztük lévő hídon, ami a távolságot szeli át, és ez soha nem volt még ilyen kicsi. És nem is lesz.

A nyomás alatt Hermione csodálkozott azon, hogy nem roppannak össze, hogy nem szakad rájuk ott és akkor a kastély.

Csak történne már valami.

Végül már nem is törték azon magukat, hogy leplezve bámulják egymást. Úgy szemlélték egymást, mint egy művészpalánta a nagyok alkotásait. Elemezve, áhitattal és reménységgel.

 - Granger – törte meg a csendet Malfoy. Hermione szíve hevesebb tempót kezdett diktálni. Várta a folytatást, ami jött is volna, csakhogy valami abban a pillanatban a helyére kattant, és Hermione egyszeriben kijózanult az illúzióból.

Egy másodikos griffendéles kislány szaladt be a terembe kiabálva.

 - Frics úr üzeni, hogy vége a büntetőmunkának! – Malfoy szeme ekkor elködösült. Hogy mi játszódott le benne, azt Hermione már nem tudhatta, de ős is érezte a csalódást. Dühös volt a lányra, amiért elrontotta a pillanatot, amire hosszú ideje vártak. Hogy semmivé foszlatta közelséget, az áthidalhatóságot, s most újra olyan távol kerültek egymástól, mintha a végtelen univerzum két legtávolabbi részeibe lökte volna őket.

De amit Malfoy művelt, az ennél több volt.

 - Mortiferum – mondta a kislányra az átkot, mire az felsikított, s fájdalomtól kínlódva összeesett. Hermione a lányhoz rohant, aki nem kapott levegőt. Keservesen, vad hörgések kíséretében próbálta bejuttatni a testébe az éltető oxigént, de mindhiába. Egyszerre csak Hermione meleg nedvességet érzett a kislány talárján. És ez egyre csak erősödött. Vérzett a nyakán, a fején és a mellkasán. Erősen vérzett.

 - Mit csináltál vele? – fordult hátra Hermione hisztérikus hangon. Malfoy ledöbbenve nézte a lányt, mintha nem lett volna tisztába átka következményeivel. Rázta a fejét.

 - Nem tudom! Nem az én átkom – motyogta, és letérdelt ő is a lány mellé. Hermione elővette a pálcáját, s az egyik vérző pontra szegezte.

 - Vulnera Sanant – kántálta, s a vér eltűnt. De amint elvette onnét a pálcáját, hevesebben buggyant ki a pontból.

 Hermione felemelte a gyereket, s elindult vele a gyengélkedőbe. A földön, ahol a lány feküdt vértócsa állt. Malfoy kikerekedett szemekkel hátrálni kezdett. Mintha a saját ostobasága elől menekülne. Berontott az első ajtó mögé, amit talált, s magára zárta az ajtót. De Hermionénak ezzel nem volt ideje foglalkozni.

Rohant a gyengélkedőbe, amennyire csak tudott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megérkezett. Úgy rontott be, hogy minden beteg odakapta a tekintetét.

 - Madam Pomfrey! – kiabált Hermione. A javasasszony döbbent arccal rohant oda, s azonnal kezelésbe vette az apró griffendélest. Hosszú percekbe tellett, mire elállította a vérzést, majd Hermionéhoz fordult.

 - Mi történt? – Hermione aggódó szemeit a kislányról Madam Pomfrey arcára emelte. Beletelt néhány másodpercbe, míg eljutottak a szavak Hermione tudatáig, majd kimérten válaszolt.

 - A büntetőmunkáról visszajövet találtam rá. Valaki megátkozta.

A levéltár fele menet Hermione elgondolkodott, hogy miért kímélte meg Malfoyt, és miért nem mártotta be azonnal. Nem tudott rá választ adni, de azt világosan tudta, hogy tőle megkapja a magáét.

Vadul dübörgött az ajtón, ahová Malfoy bezárkózott.

Kattant a zár, s Hermione már rontott is be. Amint bevágta maga mögött az ajtót, Malfoy rémesen közeli jeges arcával találta szembe magát.

 - Üvölts – mondta Malfoy gyengén.

De Hermione nem üvöltött. Rosszabb. Ugyanolyan fagyosan beszélt.

A fiú mellkasára ütött két tenyerével, s szorította a falhoz.

 - Hogy sikerül nap nap után tükörbe nézned? Magamat vetem meg, azért mert nem önt el keserű gyűlölet mind ahányszor csak rád nézek! Bűn minden egyes feléld táplált szelíd gondolat és bűnösök mindazok, akik a legapróbb szimpátiát is érzik irántad!  - Malfoy arca maszkot vett fel, s keserű hangon felelt:

 - Szart se tudsz az életemről, Granger! Nem vagy tisztában a bűn és a bűnösök fogalmával. Én bűnös vagyok, sárvérű! Bűnös és befolyásolható. A legbűnösebb árnyék, ami valaha létezett. Árnyéka olyasvalaminek, amit te sose fogsz megérteni. – Malfoy mártírarccal a mennyezetre nézett, majd vissza Hermionéra. Eddig a lány szorította a fiút a falnak, de most Malfoy megragadta Hermionét, a falhoz lökte, s két kezét a lány két oldalára. Bebörtönözték.

 - Azt gondolod én választottam ezt? Azt gondolod, ez vagyok én? Ostoba vagy! Mert én semmi nem vagyok, nem létezek. Mindaz, amit látsz csak egy test, de belül üres. Sötét tervekkel telepumpált mérgezőgáz vagyok, lélektelen. Olyasvalaki nyomában járok, akit még csak nem is értek. Teszem, amit parancsol, mint egy gép. Nem mondhatok nemet. Ebbe születtem. Ebbe teremtettek. Akkor talán maga a sors a bűnös? Kell, hogy legyen a világon rossz is, csak azért, hogy a jóknak legyen kit megbüntetni, nem igaz? Nem én választottam a sorsomat, én csak megszenvedem. Büszke arccal fuldoklom az álruhámban, és az emberek elítélnek, mert vakok. – Malfoy közelebb húzta Hermionét és erősen megszorította a lányt. – Mind bűnösök vagyunk, Granger!

És az indulat, a düh megtette hatását. Elragadta a hév, a forróság. Most nem hezitált, mint tavaly. Erőszakosan csókolta meg a lányt, követelőzve. Durván markolta meg a haját, Hermione pedig erőszakosan követelt többet.

Eltűnt a távolság. Eltűnt minden más ezen a világon.

Csak a bűn létezett már.

~oOo~

1995. október 10.

 Ginny gyűlölte a keddi napokat. Legalábbis azóta gyűlölte a keddi napokat, amióta megkapta a negyedikes órarendet. A probléma forrása a következő volt: A negyedikes órarend a keddi harmadik órát legendás lények gondozására, míg az ötödikesek keddi harmadik óráját gyógynövénytanra jelölte ki.

És mi ezzel a baj?

A baj az, hogy a szünetben nem léphetnek be az ötödikesek az üvegházakba, Hagrid pedig nem jön ki a negyedikeseihez az óra kezdete előtt. Így hát a szünetet együtt töltötte a két évfolyam.

Ginny és Felícia egy farönkön ücsörögtek. Mostanában így szokták – kettecskén. A három háttérlány sosem tartozott igazán közéjük, Arana pedig megorrolt rájuk, mert úgy érzi (nagyon is jogosan), hogy valamit titkolnak.

 - Nézd milyen édesek azok a göndör fürtöcskéi – sóvárgott Felícia. Ginny Black fele pillantott. A jól megszokott unott, önimádó arckifejezést viselte, de a nap szúrta csodálatos szürkés szemét, így komoly harcot vívott az elfojtott tüsszentés érdekében. Ginnynek be kellett látnia, hogy valóban aranyosnak mondható ilyenkor az arca. Pláne, hogy a hűvös őszi szél fújta lehetetlenül göndörödő haját. Végül Black megadta magát, s tüsszentett egyet. Ginny abban a pillanatban értette meg, hogy miért küzdött úgy a hapci ellen, mintha az élete múlt volna rajta. Egy csapat lány visított fel ennek hatására és ugrándozni kezdtek. Néhányuknak még a könnye is kicsordult a gyönyörtől. Black a homlokára csapta tenyerét, s fájdalmas arccal megrázta fejét.

Felícia ezt látva halkan felkacagott, de még Ginny sem tudta elfojtani mosolyát. Black futólag odapillantott, de tekintete azonnal tovább is úszott, s hirtelenjében muszáj volt adnia egy tockost a furcsa mardekáros fiúnak, a közvetlen mellette álló negyedikes Ryan Hopkinsnak.

Ekkor lépett be a képbe Potter. Ahogy Ginnyben a Black külsejét illető dolgok leheletnyit átértékelődtek, Potter csak még mélyebbre ásta magát. Orrát ráncolva, tipikus modortalan bunkóként vizsgálódott a pápaszeme mögül, s közben eszeveszettül borzolgatta haját. Végül pillantása megállapodott Ginnyn, kajánul elvigyorodott, oldalba bökte Blacket és a lányok felé vették az irányt.

Feli izgatottan megigazította gyönyörű szőke haját, s fehér bőre felvette a pirosas színt.

 - Sziasztok csajok – köszönt Potter. Felícia válaszul észbontóan elmosolyodott, ami főleg Potter testvérének, nem Potternek magának szólt. Blacket már nem érdekelte ennyire az udvariaskodás. Szó nélkül helyet foglalt Felivel szemben, s homlokráncolva pihentette meg valamin okos szemét valahol a távolban. Potter se hezitált, leült Black mellé.

 - Csak azon tanakodtam, hogy gondolkodtál-e már a dolgon? – kérdezte Potter.

 - Tudod én elfoglalt ember vagyok, sok dolgon kell gondolkodnom – vonta meg a vállát Ginny. Black felhorkant.

 - Elfoglalt ember – ismételte gúnyosan. – Ugyan mitől vagy te olyan elfoglalt, hogy dobáljad a hajadat? – Felícia Ginny mellett elpirult.

 - Tudod nekem a tanulás is sokat számít – nyelvelt vissza a lány.

 - Ja, az egy egész átlagoddal – nevetett rosszindulatúan Black.

 - Már megbocsáss, de három egész hat – csattant fel Ginny. Potter és Black nevettek.

 - Szóval csak azért jöttem, hogy átgondoltad-e azt a dolgot, amit beszéltünk, mielőtt smároltunk. – Ginnynél kiborult a bili.

 - Veled én soha az életemben nem smároltam, és nem is fogok! Megértetted Potter? Soha! – Potter tettette a döbbenetet, zöld szemét nagyra nyitotta, már amennyire ez a mandulavágású szemnél lehetséges, és úgy kezdett beszélni, mint egy elmebeteg emberhez. De Ginny látta, hogy majdhogynem kitör belőle az őrült nevetés.

 - Rendben. Szóval amikor az arcunk gyengéden összeért, egyre közelebb és közelebb nyomultál hozzám, beletúrtál a hajamba, kigomboltad az ingem…

 - Fantáziálgatsz? – kérdezte Ginny türelmetlenül.

 - Nevezheted annak, aminek akarod – vonta meg a vállát. – De a válaszodra azért kíváncsi vagyok. – Ginny talpra ugrott, s megpróbált szemmagasságba pipiskedni, úgy kiáltott Potterre.

 - Soha nem fogok veled randizni! – Potter és Black megdörzsölték a fülüket. Blacknek valószínűleg halvány fogalma sem volt, hogy miért rángatták oda.

 - Hát te tudod. Ez esetben viszont szeretném bemutatni neked, testvérem, az Őrüljünk Meg Leoért Klub legújabb elnökét, Felícia Warrent! – Potter ünnepélyesen Felíciára mutatott, aki rémülten pillantott Blackre, aki csakugyan kérdően vonta fel szemöldökét, s már ott motoszkált a gúnyos mosoly. – A leányzó a legújabb és leghatalmasabb rajongód, odavan minden mozdulatodért, bármit megtenne egy pillantásodért, átállna a sötét oldalra egy érintésért. Halálosan szerelmes, megtalálta az igazit, te vagy az, Leo!

Black végül leesett a rönkről, úgy rázta a röhögés, Potter arcára pedig kiült a diadalmas vigyor. Felícia szemébe mintha könny csillogott volna, de ő mások előtt sosem sírt. Ginny várta, hogy Feli letagadja, de nem tette. Jellemző. Felícia túl büszke. Ehelyett felpattant.

 - Fulladjatok meg! – szipogta, s elviharzott a kastély felé.

 - Hogy lehetsz ekkora bunkó? – bokszolta Ginny mellbe Pottert, és barátnője után rohant.

De hiába tette. Pontosan tudta, hogy soha nem fogja megbocsátani. 

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.08.05. 17:46 Böszme Apó Nem túl harcias komment az 5.-ös fejezethez: Hát ahhoz képest, hogy saját bevallásod szerint neked is Piton a kedvenced, ez most nagyon langyi lett.... az igazi Perselus Piton letagadná!! Amúgy erre is jár a like!   ...a...