VIHAR NÉLKÜL – 6

1995. október 10.

 Felícia a hálókörletben járt már, mikor Ginny utolérte. A vörös hajú lány a legrosszabbra felkészülve tépte fel az ajtót, azonban a látvány inkább kétségbeejtő volt. Feli az ágyán feküdt, arcán könnycseppek útvonala rajzolódott, és mélyen álomba merült. Ginny gyengéden felrázta a lányt, de ő nem reagált rá. Az arcát is megütögette, de semmi. A mellkasa mozgott, tehát nem lehetett nagy baj.

Ginny lerohant a klubhelyiségbe, de ott senki olyan nem tartózkodott, aki elbírta volna Felit cipelni a gyengélkedőbe. Így hát varázslat segítségével juttatta el Madam Pomfrey gondos karjaiba. Miközben a javasasszony ellátta Felíciát, Ginny elmagyarázta Madam Pomfreynak barátnője betegségét.

 - Mi zaklatta fel? – kérdezte rögtön.

 - Hogy? – döbbent meg Ginny.

 - Ha valami felzaklatja, túl sok energiát szed el tőle, és ilyen módon merül ki – mutatott Felire. – És a helyzet egyre rosszabb lesz. Pár év múlva a legkisebb apróságon is elalszik. Húsz év múlva már talán négy órát, ha ébren lesz naponta. Aztán megint csak jön egy kis apróság, és ő nem ébred fel többet. – Ginny küszködött a könnyeivel, ahogy a békésen szunnyadó Felíciát nézte.

 - Semmilyen gyógymód nincs? – kérdezte végül. Madam Pomfrey hallgatására kirázta Ginnyt a hideg. Egyszerre a komor, örökké csendes és mélabús gyengélkedő tűnt a legborzasztóbb helynek a világon.

 - Ha nyugodtabb életet élne, talán tíz-húsz évvel tovább húzná, de ahogy nézem, ő nem az a típus.

 - Tehát semmi esély – vonta le a következtetést Ginny. Madam Pomfrey megrázta a fejét.

 - Azért ezt nem mondanám. Ez egy nagyon ritka betegség, és nem igazán sikerült eddig megállapításokat tenni. Bármi lehetséges.

Ginny egészen addig ott ült, amíg gyomra heves reklamálásba nem kezdett.

 - Nyugodtan menj le ebédelni, aztán órákra is mehetsz.

 - Megmondaná neki, hogy ha felébred, azonnal keressen fel? – kérte Ginny. A javasasszony bólintott, majd kötést cserélni igyekezett egy betegén.

Ginny tehetetlenül sétálgatott a nagyteremben a griffendélesek asztala körül. Felícia annyira fontossá nőtte ki magát a számár az utóbbi egy hónapban, hogy még csak el sem tudott eddig gondolkodni rajta, hogy mi lenne vele nélküle. Pedig elérkezett az idő. Végül leült a régi barátnője, Arana mellé, aki erre csak egy fintorral válaszolt. Pár hellyel arrébb feltűnő röhögésbe kezdett pár diák. Néhányan voltak, mégis olyan hangot hallattak, mintha csak egy hatalmas kocsma ülne a helyükön. Nem is kell mondani ki volt az a négy jómadár. Hát Potterék!

 - Hé, Geasley! – kiáltott oda Potter. – Hol hagytad az érzelemtől túlfűtött barátnődet? – Black Pottert roppant viccesnek tartva vigyorgott, s érdeklődve fürkészte Ginnyt.

 - A gyengélkedőn, ha tényleg tudni akarod – felelte.

 - Tényleg? – kérdezte aggódva Arana. Ginny az ebédjét tanulmányozva bólintott.

 - Mi baja van? – kacagott Black. – Levetette magát a csillagvizsgálóból? Vagy szétégeti a belülről lobogó szerelem? – Az utóbbi mondatot Felíciát kifigurázva, magas hangon adta elő színpadiasan.

Ginny lehunyta a szemét. Komoly arcot vághatott, mert a röhögcsélés elhalt. Végül Black szemébe nézett, s így szólt:

 - Beteg. – Egy egyszerű szót ejtett ki a száján, de ez is komolyan lesújtotta Ginnyt. Black egy pillanatig állta a pillantást, majd a jól bevált unott, érzelemmentes arcvonásaiba burkolózott, s enni kezdett. Ginny Potterre emelte szúrós pillantását, s most az egyszer Potter semmi csípőset, semmi sértőt nem szólt. Végül a lány felkelt az asztaltól, s elindult bűbájtan órára. 

És várt. Egész nap várta, hogy Feli keresse, de nem tette.

Végül este, a hálókörletben találkoztak újra.

 - Feli! – ragyogott fel Ginny arca. – Jobban vagy?

 - Bocs, nem állok szóba árulókkal.

 - Az nem úgy volt! Potter…

 - Nem érdekelnek a részletek, érted? – nézett rá dühösen Feli, majd felkelt az ágyból és kiviharzott a hálókörletből.

~oOo~ 

1995 október 22.

 Harry Potter Hagrid kunyhójából baktatott keresztül a parkon. Sétálás közben, ahogy mindig, hevesen rángatózott a teste, az elmaradhatatlan rágóját hangos csámcsogással rágta, és akárhányszor kuncogva rápillantottak a lányok, ő kidüllesztett mellkassal borzolta fel haját. Furcsa nyöszörgés csapta meg fülét. Kajánul elvigyorodott, s rossz gondolatokkal teli fejjel kukkantott be a bokor mögé. A látványtól azonban újból felvette flegma kifejezését.

 - Sírdogáltok, sírdogáltok? – kérdezte, elnézve a könnyes szemű Parkinsont és az őt vigasztaló Zambinit. – Malfoy bácsi összetörte a szívecskédet? Zambini, én a helyedben addig vetném rá magam, amíg gyenge – súgta Harry.

 - Nem azzal van gond, ahogy Malfoy bánik Pansyvel, bár az sem nyújt túl vidám képet. – Harry szemöldöke megemelkedett annak hallatán, hogy Malfoy legjobb barátja nem keresztnevén szólítja őt. – Nem akarunk belekeveredni a mocskos dolgaiba, öreg – vonta meg a vállát. Harrynek amúgy is jó napja volt. Az éjszaka jobbra sikerült, mint amilyennek tervezték.

 - Hát akkor ne keveredjetek bele – tanácsolta Harry. Parkinson keserűen felhorkantott.

 - Csakhogy Malfoyt nem lehet csak úgy otthagyni. A sírba viszed a titkait vagy így, vagy úgy. – Harry leült a két mardekárossal szembe. Ő sem nagyon értette a dolgot, hogy miért áll szóba egyáltalán velük, de hát végtére is félig az anyja vére folyik az ereiben.

 - Nem létezik olyan dolog, amire nincs megoldás – informálta őket Harry.

 - Ebben igazad van – mutatott rá Zambini. – De ketten ehhez kevesek vagyunk.

Harry elgondolkodott. Mennyire mondana ellent a természetének, ha most a segítségét nyújtaná? Bal vállán egyszerre csak megjelent a kisördög, az ifjú tekergő James Potter, aki arra noszogatta hasonmás fiát, hogy röhögjön a képükbe, szórjon rájuk egy csúnya átkot és hagyja őket ott, ahol vannak. A jobb vállán egy vörös hajú, smaragdzöldszemű angyal jelent meg, aki arra bíztatta, hogy próbáljon segítséget nyújtani. Harry komoly küzdelmek árán elnyomta a kitörni készülő hahotát az illúzióin, s nevetségesen komoly arccal szólt:

 - Tudok segíteni valamiben? – A szavak marták a fiú száját. Ő ilyet sosem szokott mondani! Parkinson értetlenül nézett rá.

 - Ez most komoly? – kérdezte a szúrós szemű lány.

 - Végül is ez nekem is jó – ismerte be Harry. – Így legalább többet megtudhatok Malfoy sötét ügyeiről.

Óvatosan velük, figyelmeztette egy hang. Harry idegesen megrázta a fejét. Jó hogy nem avatja be őket a titkaiba. Ezek után Harry elkezdett gondolkodni skizofrén hajlamain, amiből Parkinson zökkentette ki.

 - Mindent elmondunk, amiről tudni akarsz – biztosította. – Sőt, olyan dolgokat is, amit még csak nem is feltételeztél.

 - De akkor se tiszta. Négy évig voltatok mardekárosok. Mi ez a hirtelen fordulat?

 - Attól, hogy valaki mardekáros, még nem biztos, hogy sötét varázsló – mondta Zambini. – Mondjuk aki Malfoy körül sertepertél, arról már ezt el lehet mondani. Amíg azt magyarázta, hogy milyen jól járunk, ha az ő oldalára állunk, elhiheted, hogy minden jól hangzott. Hogy gazdagok leszünk, befolyásosak és nemesek. De most, hogy a dolgok komolyra fordultak ezek élesben már mások. Ha ezen múlik, engem nem érdekel a pénz és a tekintély. Nem éri meg. Ezért nem.

 - Miért, mi az ára? Mit vár el Malfoy? Mit kell érte csinálnotok? – Parkinson meggyötörten emelte meg tekintetét, és fojtott hangon válaszolt.

 - Ölni. – Harry elborzadt.

Tehát George jól mondta. Malfoy tényleg készül valamire.

Valami szörnyűre.

~oOo~

1995. október 23.

 A napok egyhangúan folytak össze. Ginny élete Felícia nélkül érdektelenné zsugorodott. Magányos volt nélküle. Az órákon ahányszor levelet csúsztatott elé, a szőke lány rá se nézve csak összegyűrte a pergament s visszasöpörte Ginny elé. Szünetekben azon nyomban elviharzott, amint tehette, s esélyt sem adott Ginnynek a magyarázatra. A hálókörletben pedig nemes egyszerűséggel vagy nem tartózkodott, vagy éppen nem lehetett vele kommunikálni. Amikor jelen volt, csak feküdt az ágyán, s üveges tekintettel pásztázta a mennyezetet. Nem reagált rá, ha valaki hozzászólt, de mihelyst Blackre terelődött az egyoldalú beszélgetés témája, fogta magát, s elvonult mindenki számára ismeretlen helyekre.

De nagyon úgy tűnt, mintha nem csak Ginnyre, hanem az egész világra haragudna. Senkivel nem állt szóba. Még Leonardus Black élete legjóindulatúbb megnyilvánulására is csak egy indulatos szusszanás, majd rá egy dühös elviharzás volt a válasz.

Aznap Black lépett be előbb a nagyterembe, nyomdában az idióta Potterrel. Feli a sarokban üldögélt magában a levesét kavargatva. Ginny távolabbról figyelte az eseményeket. Black leült Felíciával szemben, Potter pedig testvére mellé. Feli még csak nem is reagált rá. Ginny azt várta, hogy majd elkezdik sértegetni, de semmi ilyesmi nem történt. A két szerencsétlen elővette a Reggeli Prófétát, kihajtogatták, lelökve az asztal tartalmának egy részét, s a képen szereplő boszorkák és varázslók megjelenésén kezdtek el mulatni. Jó hangosan. Végül mindketten hozzáláttak az ebédjüknek, mígnem Black kutatóan körbenézett, s szeme megállapodott a Felícia könyöke mellett nyugvó sószórón.

 - Ideadod a sót, légyszi? – kérte. Ginny hátrahőkölt. Black sosem használja ezt a szót! Ahogyan Potter sem. Black a kezét nyújtotta, s kérően nézett Felire azokkal a gyönyörű, különleges szemeivel. Felícia Black kezére kapta tekintetét, majd a szemére vándorolt, s ott egy pillanatig megállapodott. A következő, amire Ginny feleszmélt, hogy Harry Potter felé fordul, és vigyorogva megrántja a vállát. Ginny lesújtó pillantást vetett rá, majd csalódottan konstatálta, hogy Felícia aranyló haja elveszik az ajtó mögött.

 - Hisztis liba – rázta meg fejét Potter. Black eltűnődve bámult az ajtó irányába.

 - Ja – bólintott. – Az.

Ginny az ágyában feküdt, fejére húzott paplannal. Már annyiszor megpróbált beszélni Felíciával, már annyiszor megpróbálta elmagyarázni neki, hogy félreérti a helyzetet. Mindig kedvesen közeledett felé, gyengéden és bűnbánóan. Feli épp tönkreteszi magát. Alig eszik, alig tanul. Csak bámul ki a fejéből, vagy éppen bujkál valahol. Egy mindenki számára idegen, csendes és visszahúzódó Felícia tört felszínre, aki elnyomja azt a szeleburdi, gátlástalan, de imádnivaló Felíciát, akit szinte mindenki szeretett.

A hirtelen ötlet úgy gázolt át Ginny agyában, mint a szarvas szokott a mugli országutakon.

Hirtelen.

Hát persze! Ez volt a baj! Eddig finoman próbálta elmagyarázni a dolgokat újra és újra. De mind eredménytelen volt.

Ha az kell ahhoz, hogy meghallgassa, hát akkor még a gyönyörű, egyenes, szőke hajtincseinél fogva ráncigálja be egy terembe, kötelekkel kötözi a székéhez, hogy ne menekülhessen, almát dug a szájába, hogy elhallgasson, és a sötét univerzumba varázsolja magukat, hogy minden másra vak legyen. Feltéve, ha így meghallgatja.

Tehát durván közelíti meg a helyzetet. Ellentmondást nem tűrve.

Nagy lendülettel pattant ki az ágyból. Olyan nagy lendülettel, hogy felborult a hálókörlet közepén álldogáló asztal. Ginny legyintett. Sebaj, gondolta, majd rendet tesz valamelyik a hátsó hármas közül.

Na de most jön a neheze. Hogyan találja meg a lányt? Hiszen bárhol lehet, és a kastély területe hatalmas.

Szórakozottan lépkedett le a csigalépcsőn. A négy nemkívánatos személyt persze ott ette a penész! Ginny odalépett a legfiatalabb bátyjához, akinek elmaradhatatlan tartozéka volt a három „Gyermek”.

 - Segíts nekem! – Ennek a mondatnak nem egészen udvarias kérelem hangzása volt, bár Ginny teljes mértékben annak szánta.

 - Mi bajod van? – nézett fel Ron értelmesnek nem nevezhető arckifejezéssel.

 - Beszélnem kell Felíciával, de sehol nem találom. Te biztos tudsz nekem segíteni.

 - Talán épp a tóba folytja magát – állapította meg Black fel sem pillantva egy pergamenről.

 - Látom vicces kedvedben vagy ma – szűrte le Ginny, s igyekezett a szavakat minél hidegebben ejteni. Black megvonta a vállát érzelemmentesen.

 - Hát, ki tudja. – Na már csak ez hiányzott! Megszólalt a pápaszemes sündisznó is. – Tudod mit tesz a szerelem. – Potter olyan pimaszul mérte végig Ginnyt, hogy a lány szégyellte el magát tőle. Végül Potter vágyakozóan felsóhajtott. – Segítek neked. – Mindhárom barátja felkapta a fejét. – Megmutatom neked, hogy hol van Warren, ha én is kérhetek tőled valamit.

 - Nem randizok veled, Potter – jelentette ki Ginny. Potter flegmán rántotta meg a vállát.

 - Nem is muszáj. Eljön még az idő, hogy könyörögni fogsz azért, hogy elhívjalak – ábrándozott. Ginny idegesen felsóhajtott. – A lényeg, hogy a könyvtárban a zárolt szekcióból szereztem egy könyvet. A szerzője Girardus Fervidus. Csakhogy a könyv le van védve a kiskorúakkal szemben. Kellene a bűbáj, amivel ezt kijátszhatom. – Ginny sokat tudóan elmosolyodott.

 - Lám-lám. Potter felnőtt könyvekből akar tanulni. Kíváncsi vagyok, mid nem működik megfelelően, ami egy felnőtt férfinek igen. – Ginny látványosan elgondolkodott.

 - Emiatt igazán nem kell aggódnod, Geasley! Biztosítalak, hogy a férfiasságom terén minden tökéletesen működik, sőt! Ha lehet még jobban. Bárhol megmutatom, ha kíváncsi vagy rá, de ki is próbálhatod – ajánlotta fel Potter vidáman. Ginny elvörösödött, és zavartan nézett körbe. Sokan kuncogtak rajta.

 - De nem vagyok rá kíváncsi! – csattant fel egy kis fáziskéséssel. Potter újra felvette a hivatalos tekintetét.

 - Szóval? Áll az alku? – Ginny bólintott. – Akkor tehát Warren – motyogta Potter, és elszedte Black kezéből a pergament. A többiek bizalmatlanul méregették Ginnyt. Erre maga Potter is hamar ráeszmélt. – És ha eljár a szád arról, amit most látsz, esküszöm, magam terjesztem el, hogy ki akartad próbálni a férfiasságom hatékonyságát – fenyegette. Ginnyt elöntötte a méreg.

 - Előbb csókolóznák egy kákalaggal! – Potter továbbra is kíméletlenül méregette.

 - Ígérjed! – parancsolta.

 - Ígérem! – bólogatott Ginny. Majd Potter széthatogatta a pergament.

Őrületes volt! A pergamen egy térkép volt. Egy térkép a Roxfortról. Minden rejtett zugot ábrázolt, de ami szédületes volt, hogy a személyeket is jelölte. Úgy, ahogy mozogtak.

 - Mi ez? – kérdezte csodálkozva Ginny.

 - A Tekergők Térképe – szólt ünnepéjesen Black. Potter hevesen bólogatott. Úgy, ahogy Felícia szokott.

 - Az első generációs Tekergők készítették, akik ráhagyták gyermekeikre, a második generációs Tekergőkre, azaz ránk, és ha eljön az ideje, mi is ráhagyjuk majd a harmadik generációs Tekergőkre, a gyerekeidre. – Ginny megemelte szemöldökét.

 - Az én gyerekeimre? – kérdezte. Potter diadalmasan elvigyorodott.

 - A mi gyerekeinkre. A tekergés a vérükben lesz – ígérte Potter. Ginny égnek emelte a szemét.

 - Megmutatnád, hol van Feli? – sürgette Ginny. Majd észrevett valami furcsát. Draco Malfoy és Hermione Granger egy titkos folyosón sétáltak együtt, egymáshoz túl közel. Gyanúsan közel. – Biztos jó ez a te térképed? – kérdezte gyanakodva.

 - Még hogy jó? – horkant fel Mark. – Ez a térkép egy isteni mű.

Potter belemerült a térképbe, majd hamarosan rámutatott egy pöttyre, ami alatt a Felícia Warren név állott. A harmadik emeleten egy mellékfolyosón igyekezett a lépcső felé. Tehát rohannia kell! Ginny elstartolt, majd a portrétól kiáltott vissza:

 - Kössz, majd intézkedek – ígérte, s már a folyosón volt.

Eszeveszettül rohant lefele a lépcsőn, nehogy elveszítse a nyomot. Mikor a harmadik emeletre ért le, már fordult is volna az északi szárnyba, de azonnal Felíciába ütközött. A lány még sápadtabb volt, mint általában, tengerkék szemei mintha éveket öregedtek volna, arca gondterhelt. Egy pillanatig döbbenten meredt Ginnyre, majd szó nélkül elsétált mellette. De Ginny erőszakosan elkapta a karját.

 - Beszélnünk kell – jelentette ki Ginny.

 - Semmit sem kell csinálnunk – rázta fejét Felícia.

 - Akkor is végig fogsz hallgatni – erőszakoskodott a vörös hajú lány. Felícia megadóan sóhajtott, s leült a lépcsőre. Ginny követte példáját.  – Feli, én soha nem árultam volna el a titkodat. Potter meghallotta, amikor Hermionéval beszélgettetek. A barátságod nagyon fontos a számomra, és sosem kockáztatnám féleszű potterek miatt. Ugye hiszel nekem? – Feli szégyellősen ránézett, majd bólintott. Ginny bátorítóan rámosolygott.

 - Tudtam, hogy nem te voltál – ismerte be végül. Ginny meghökkent.

 - Ezt most nem egészen értem.

 - Az egyszerűen nem te lettél volna – vonta meg a vállát. – És nem is ez volt az oka, amiért magam alatt voltam. Mármint először, amikor Harry elmondta Leónak, egyszerűen csak megijedtem, ezért futottam el. Aztán amikor felértem a hálókörletbe, egy bagoly várt rám. Apa baglya. Azt írta, hogy Anyu rosszabbul van, és be kellett vinni a Szent Mungóba. Egyre gyengébb, azt mondják a gyógyítók. Akkor felzaklattam magam és… nem is tudom, elaludtam. Aztán a gyengélkedőn elgondolkodtam a dolgokon. – Feli arca keserűségbe burkolózott. Szinte könyörögve folytatta. – Nem fogok sokáig élni, Ginny. Az életem sokkal rövidebb lesz, mint a többi emberé. És a kapcsolataim… Leo… Én beteg vagyok! – Feli küszködött a könnyeivel.

 - Feladod? – nézett rá hitetlenkedve Ginny. Felícia volt az örök harcos, az utolsó személy, aki feladja a küzdelmet. A túlélő! Feli elmosolyodott.

 - Természetesen nem. Hát éppen erről beszélek! Az életem túl rövid. Minden alkalmat meg kell ragadnom a boldogsághoz! Ha Harry nem mondta volna el akkor, mára én mondtam volna el neki.

 - Akkor elmondod neki, hogy beteg vagy? – kérdezte Ginny. Felícia hevesen rázta meg a fejét, mire Ginny elfojtott egy mosolyt.

 - Nem akarom, hogy szánalomból járjon velem. – Ginny magában tartotta a véleményét, miszerint Blacktől messze állnak az olyan tapintatosságok, mint a szánalom. – Majd elmegyünk randizni. Csak jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan érjem ezt el, de majd kitalálok valamit. És akkor majd… - Felícia izgatottan vihogni kezdett. Ginny kedvesen megrázta a fejét.

 - És akkor most Felícia visszatért? – kérdezte.

 - Sőt! Felícia megújult. És Felcícia rákapcsol az életre, és kiváltképp rákapcsol Leóra.

Tény ami tény, Felícia elszántabb lett, mint valaha.

 ~oOo~ 

1995. október 25.

 Harry Potter az ágyában feküdt, és hallgatta, amint a barátai civakodnak. Már csak egyetlen lépés választotta el őket, hogy ők is olyan szintű Tekergőkké váljanak, mint a szüleik. Na persze nem animágusok akartak lenni. Azok a régi idők. Most másról van szó. Meglehetősen nehéz feladat, de nekik sikerült. Egyetlen egy lecke választja el őket a sikertől, de azt Girardus Fervidus levédte. Ez szít némi feszültséget.

A vita jelen pillanatban Ron és Mark között folyt. Ron leöntötte Mark házi dolgozatát kakaóval. Az ikrektől később olyan tanácsot kapott, hogy próbálja felitatni a kakaót csokoládéval, és ezzel a dolgozat olyan lesz, mint régen. Persze nem így történt.

 - Nyugi már, Mark! – csitította Leo. – Figyelj, az öreg Slucki irtó édesszájú ám. – Leo a markába röhögött. – Biztos örül, hogy a dolgozatod csokibevonatú. Talán még pluszpontot is kapsz.

Mark Harryhez hasonlóan leheveredett az ágyba. Annyi volt a különbség, hogy az történetesen Seamus ágya volt. A szobatársak hamar megtanulták, hogy ha nem lépnek le nagyon gyorsan amint Leo és Mark megérkezik, kapnak egy csúnya adag hashajtót, vagy valami hasonlót.

Harry egy ideje azon törte a fejét, hogyan kéne rávenni barátait, hogy szövetkezzenek Zambinivel és Parkinsonnal. Görcsösen lenyelte a rágóját. Ilyesfajta beszédeknél a hangos csámcsogások meglehetősen rontják a hatást.

 - Figyeljetek csak – ült fel az ágyon. De mintha meg sem hallották volna.

 - Ha nem írod meg a dolgozatomat… – És itt tett egy kijelentést, miszerint a pergamenlap ott a hátsó nyílásba fog bekandikálni, ha Ron nem engedelmeskedik.

 - Minek kellett az asztalon hagynod a dolgozatodat? – csattant fel Ron. – Ott enni szoktak.

 - Igen, az étkezőasztalnál. Az íróasztalnál általában írni szoktak. És mi főleg dolgozatot írunk – tájékoztatta Mark. – Különben is, honnan tudjam, hogy te még itt is zabálni szoktál. Így is olyan dagadt vagy.

 Mikor Harry megpillantotta Ron liluló arcát, megköszörülte a torkát. Ronnál ez kényes téma. Leo, aki eddig kárörvendően mulatott barátain, nevetséges komolyságot színlelt.

 - Szóval nemrégiben találkoztam pár szerencsétlennel – vakarta meg a fejét.

 - Én olyanokkal nap mint nap találkozok – tájékoztatta Leo. Harry megrázta fejét.

 - Én olyan szerencsétlenekre gondolok, akiknek… szóval segítenünk kéne. – Harry úgy érzete, mintha szappant nyelt volna. A három barátja döbbenten pislogott. Végül Ron odalépett hozzá, s rátette homlokára a kezét.

 - Te napszúrást kaptál? – érdeklődött komoly arccal, s mikor már a mellkasát tapogatta, Harry dühösen taszította el Ront.

 - Nem kaptam – méltatlankodott. – És ti is megértenétek, ha meghallgatnátok. – Ronra tévedt a pillantása. – Jézusom Ron, október van, és folyton borús az ég. Hogy kaptam volna napszúrást?

 - Hát… Azt hittem, amikor napos időben esik az eső, és az esőcseppben lévő tű megszúr, akkor te napszúr… mindegy.

Harry lehunyta szemét, és elszámolt ötig.

 - Szóval csak az érdekelne, hogy még mindig az auror szakmát akarjuk-e választani?

 - Mi van, a férfiasságod felnőtteket meghazudtolóan működik, a memóriád meg az öregeket meghazudtolóan? Kezdesz elfelejteni dolgokat? – Mark felsóhajtott. – Ej, ez az öregedés…

Harry türelmetlenül toporgott.

 - Mert ha igen, akkor kötelességünk segíteni azoknak, akiket megpróbál felőrölni a fekete mágia, akaratuk ellenére.

 - Felőrölni? – csodálkozott Leo. – Ezt a szót meg honnan szedted?

 - Lehetetlenek vagytok! – csattant fel Harry. Ezt újabb értetlen pislogások követték. – Amúgy meg kinyitottam a lexikont, hogy jól beszélhessek, ha nagyon tudni akarjátok.

- Á! – világosultak meg.

 - Szóval az ilyen áldozatoknak segítenünk kell, nem? Főleg, ha a merénylő Draco Malfoy.

 - Azta – ámult el Leo. – Én is megnézem azt a lexikont. – Harry indulatosan felpattant.

 - Próbáljatok már meg egy kicsit is komolyak lenni! Ez most tényleg fontos!

 - Jól van – csitította Leo. – Hát persze! Persze, hogy segítünk. – Leo elfojtott egy fintort. – Miről is van szó?

 - Van két diák, akik neveltetésükből adódóan a vér tisztaságát mindennél előbbre tartanak. – Harry elfintorodott. Gyűlölte ezt a felfogást. Emlékszik, mikor kicsi volt, és a lehetetlenül viselkedő haját anyja próbálta kordába tartani, apja vigasztalta a könnyekkel küszködő Lilyt. Bellatrix Lestrange a munkahelyükön nyilvánosan megalázta őt a származása miatt. Pedig Lilynél jobb boszorkány nincs is. – Szóval ők vérmániások, ha durván akarunk fogalmazni.

 - Ha finoman fogalmazunk, akkor is vérmániások – vonta meg a vállát Mark. Harry bólintott.

 - Őket belenevelték ebbe az életformába. De most, hogy felnőttek, és megérett a saját akaratuk, pontosan látják, hogy undorító, amit csinálnak. Malfoy szörnyű dolgot tervez. Azt nem tudom mit, de emberek életébe kerül. Ők ketten harcolni akarnak a sötét erők ellen. A mi oldalunkon akarnak állni.

 - Jöjjenek – vonta meg a vállát Ron. Leo türelmesen figyelt, s egy szót sem szólt. Megdöbbentően okos és értelmes, ha ahhoz van kedve. De általában nincs ahhoz kedve, mégis az évfolyam leglustább tanulójaként is jó szinten tartja magát.

 - Nem lehet. Túl sokat tudnak ahhoz, hogy egyszerre csak átálljanak az oldalunkra. Rögtön megölnék őket – magyarázta Harry.

 - És mit lehet tenni? – kérdezte Leo.

 - Ha meggyőzik Malfoyt, hogy kémkedni járnak hozzánk, beépülhetnének. Mindeközben pedig nekünk adják át az információkat.

 - Szóval ők lesznek a kettősügynökök. – Ron minden bizonnyal egy akciósfilmbe képzelte magát. Harry elfojtott egy gúnyos vigyort és bólintott.

 - Rendben, persze, hogy segítünk – motyogta Mark, s kelletlenül megköszörülte a torkát. – Kik ők? – Harry megvakarta fejét. Ez nem lesz kellemes.

 - Blaise Zambini és Pansy Parkinson. – Mindenki szeme kikerekedett.

 - Te megőrültél? – torkolta le Ron.

 - Mondtam már! A neveltetés – győzködte Harry.

 - Honnan tudod, hogy nem csak kémkedni akarnak? – fűzte tovább a szálat Ron.

 - Igazmondó bűbájt alkalmaztam. Elmondták, hogy Malfoy nagyon sok fájdalmat okozott nekik. – Erre elhallgattak. – Gondoljatok már bele! Mi biztonságot nyújtunk nekik, ők pedig harc esetén a mi oldalunkon állnak majd. És megtudhatunk minden mocskos titkot Malfoyról.

Leo felállt, s kutakodni kezdett Harry ládájában. Végül kivette a nagy kötet lexikont, és lapozgatni kezdett benne.

 - Leo – szólt idegesen.

 - Csak bővítem a szókincsemet – motyogta, majd elvigyorodott. – Már az első oldalról tanultam egy új szót.

 - De te mit szólsz Zambinihez és Parkinsonhoz?

 - Ja, hogy az! – világosodott meg Leo, majd könnyedén vállat vont, s lapozott egyet a könyvben. – Persze, hogy jöhetnek.

Harry megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha Leo mellé állt, a másik kettő is mellé fog állni.

De bármennyire is volt sikeres ez a nap, valahol mélyen pontosan tudta – most jön még a neheze. 

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.08.05. 17:52 Böszme Apó Nem túl harcias komment a 6.-os fejezethez: Derék kis fejezet! :) Tényleg akkori érettségedet meghazudtolóan írsz benne jól filozofikus bolcsessegeket es hatalmas mondvanivalokat. Le a kalappal!   ...kommenteket.