VIHAR NÉLKÜL – 8

1995. november 7.

 Ginny és Felícia már több mint két órája a könyvtárban gubbasztottak, és ókori római varázslók életrajzait olvasgatták, hátha el tudnak indulni egy irányba. Majdhogynem minden Girardus Fervidus könyvet átnyálaztak, de sehol nem említették a kiskorúakat korlátozó védőbűbájokat.

 - Szerinted mit írhatott le abban a könyvben, hogy ilyen gondosan levédte? – töprengett Felícia. Ginny megvonta a vállát.

 - Gondolom volt valami felnőtt tartalma… Végül is a fervidus azt jelenti latinul, hogy szenvedélyes vagy tüzes – motyogta Ginny.

 - Az nem jelent semmit. Ez olyan, mintha a te neved az lenne, hogy Tüzes Vicki, vagy tudom is én… A lényeg, hogy a rómaiak harmadik neve a ragadványnév, amit a jellemük, hódításuk, vagy valami hasonló alapján kaptak. A Fervidus az ő családneve volt – informálta Felícia.

Ezután egy agyzsibbasztóan unalmas óra következett. Csak az ősrégi oldalak lapozgatása ütötte fel a csöndet, és Felícia panaszos sóhajai.

 - Nézd már – csodálkozott el végül a szőke hajú lány. – Nem is tudtam, hogy Vergilius varázsló volt. – Felnevetett. – Pedig Girardus Fervidus legjobb barátja volt. Azt írta róla „S minden isten, ki vala fenn az égi trónján, védje lelkem tüzesét, Girardus amicust. Szenvedélyes, mentséget nem találni, de mit ifjú fülnek nem hallatni, fedi már a Severe Decerno bűbáj.” Ez az, amit keresünk! – kiáltott fel Felícia. Ginny megrázta a fejét.

 - Aki nekünk kell, az Girardus Fervidus, nem pedig Girardus Amicus.

 - Az amicus azt jelenti, barát – győzködte Felícia. – És nézd meg, minden egybevág! Itt írja! – Feli felpattant a székről izgalmában. – Úgy nevezi meg, hogy „lelkem tüzese”. Tüzes, azaz fervidus. A Severe Decerno bűbáj védi Leo könyvét! – Feli az utóbbi mondatot már kiabálta, ámbár Ginny nem tudott arról, hogy olyan halláskárosult lenne, hogy fél méterre tőle ordibáljanak neki az emberek. A könyvtáros nő mérgesen intette le őket, de Felícia lelkes rózsáit az arcáról ez sem törölhette el.

 - Jól van Feli, rendben – motyogta zavartan Ginny. – Akkor… De a Severe Decernót milyen könyv írja le? – töprengett. Felícia lapozott még egyet a könyvben, majd angyali arccal felkacagott.

 - Itt is van! „Bűbájoknak prétora bűbájoknak sokaságát állította, s ki ezeket tekintené, Libellus Aureus lapjaiban lelné.” Na látod, meg is van a könyv. – Felícia felpattant, nem túl gyengéd mozdulattal ledobta az eddig kezében tartott könyvet, és elindult új zsákmányt keresni.

 - Kicsi szívem, ez valószínűleg a zárolt szekcióban van, mivel abban a könyven olyan bűbájokról írnak, amitől a kiskorúakat távolt tartják – mutatott a tényre Ginny. Felícia elhúzta a száját.

 - Na és honnan szerzünk papírt? – kérdezte megütközve Felícia. Ginny belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy gyűrött pergamendarabot. Felícia szeme kikerekedett. – Honnan?

 - Lumpsluck igazán engedékeny, ha arról van szó, hogy a diákjai ősi főzetekről akarnak olvasgatni.

 - De ahhoz egy bájitalokkal kapcsolatos könyvet kellett volna írnod a kérvényre – szállt vele vitába a szőke hajú lány.

 - Hát először azt is írtam, szóval Slucki aláírta. Aztán Fred segített kitörölni a tintát abból a rubrikából, ahol a könyv címe szerepelt, úgyhogy most írhatunk rá akármit. – Ginny előhalászott egy pennát a táskájából, és ráírta a kérvényre a könyv címét.

Lassan közelítették meg az örökké dühös Madam Cvikkert, nehogy lángra gyúljon és száműzze őket a könyvtárból. Ginny átnyújtotta a papírt, mire a boszorkány rápillantott a cetlire.

 - Minek nektek a Libellus Aureus? – kérdezte gyanakodva. Felícia megvonta a vállát, és lezseren közölte vele:

 - Hát csak mert kell. – Madam Cvikker összeszűkült szemmel méregette a lányokat. Ginny dühösen rúgta bokán Felíciát, mire az feljajdult. Ginny fájdalmasan sóhajtott.

 - Tudja, a bűbájtan dolgozatom eredményén nagyon sok múlik – kezdett bele. – Szeretnék valami nagyon különlegeset. És ki más segíthetne ebben, mint a bűbájok prétora?

Madam Cvikker megemelte a szemöldökét, pár másodpercig gyanakvóan fürkészte a lányt, majd eltűnt a polcok között. Hamarosan egy olyan súlyú könyvel tért vissza, ami közveszélyesnek bizonyult. Egy laza suhintással agyon lehetne csapni vele valakit.

 - Köszönjük – motyogta Ginny, majd megingadozott a könyv súlyától. Felícia azonnal a segítségére sietett, és megfogta a könyv másik oldalát. Úgy vitték, mintha valami asztal lenne.

A lépcsőnél azonban Felícia megállt, s zihálva tette le a könyvet.

 - Lehetetlen – lihegte. – Nem fog menni. Ezt a könyvet nem tudjuk felvinni a hálókörletünkbe – rázta fejét.

Ginny elgondolkodott.

 - Levitáció – jutott eszébe Ginnynek. – Vingardium Leviosa. – Mikor Ginny megpróbálta megemelni a bűbáj segítségével, a keze megremegett, a pálca kiesett a kezéből, és az alig pár centire a föld fölött lebegő könyv hatalmas csattanással érkezett le. Felícia megvakarta a fejét.

 - Csoda, hogy nem omlott össze a Roxfort – állapította meg.

 - Vigyük be abba a terembe – mutatott egy ajtóra Ginny. Ismét megemelték a könyvet, s bevonszolták egy üresen álló terembe.

Becsukták az ajtót, leültek a földre, s lapozgatni kezdték a több ezer oldalas könyvet. Szerencséjükre a fejezetek ABC sorrendbe voltak rendezve, így hamar megtalálták a Severe Decerno részt. Ginny olvasni kezdte.

 - „Kiskorúakat korlátozó, viszonylag egyszerű bűbáj. Ez a bűbáj nemes egyszerűséggel nem engedi, hogy egy tizenhét év alatti boszorkány vagy varázsló kinyithassa a könyvet. A szerző olyan könyveknél alkalmazta, mint az Édes Bosszúk, az Askabani Rém és a Ne Fuss!. Ezen könyvek tartalma mint rémisztő, mint pedig hivatalosan feljegyzendő bűbájokra tanítanak. De mivel a szerző ezen bűbájok használatát nem tartotta veszélyeztetettnek, a hatástalanítása is meglehetősen egyszerű. A titok nyitja, hogy egy – legalább hét éve használatban lévő pálcát használjunk a hatástalanításhoz. Csak mondjuk rá a következő varázsigét: Exoletus Sum, Advenio Libellum Aureum. Ezt ismételjük meg még kétszer! Ezután koppintsunk rá a könyv borítójára a pálcánkkal, és mondjuk ki a következőt: Aperi. A védőbűbájt visszaállítani úgy lehet, hogy…” Blablabla. Tovább nem érdekel. Másoljuk ki ezt a részt, aztán vigyük vissza a könyvet!

Madam Cvikker meglepődve konstatálta, hogy a gyanús személyek már vissza is hozták az értékes könyvet. De szólni egy szót sem szólt, csak megcsóválta a fejét, s olyanokat motyogott, hogy huligánok és hasonlók, de leginkább azért volt dühös, hogy megint meg kell emelnie a könyvet, meg hogy sérvet kap.

Mivel a négy jómadár a klubhelyiségben nem volt, Ginny és Felícia a fiúk hálókörlete felé vették az irányt. Ginny kopogás nélkül tépte fel az ajtót, s azon túl éppen szikrázó fények, s dühös potterfejek villantak.

 - Mekkora egy őstulok vagy. Kopogni nem tudsz? – dörrent rá Black.

 - Még egy hasonló kijelentés, és egy őskori kőeszköz fogja megújítani a segged – sziszegte Ginny.

 - Az intim részeket inkább hagyjuk Warrenre – szólalt meg Potter. Felícia pirulva sütötte le szemét, de azért követte Ginnyt. – Találtál valamit? – kérdezte sürgető hangnemben.

 - Én nem valamit találtam – háborodott fel Ginny. – Én megtaláltam.

A fiúk egy emberként kapták fel a fejüket.

 - Akkor mondd el, és le lehet lépni – közölte. Nem volt túl barátságos kedvében.

 - Ühüm – bólogatott Ginny. – Te meg nézd meg, hogy tollas-e a hátam!

Potter elhúzta a száját.

 - Ha majd a hátadnál járok, inkább egy kapoccsal leszek elfoglalva. Tudod, hogy megszabadítsalak ettől, attól.

 - Én a hajadtól fogok elsőként megszabadulni, de úgy, hogy fájjon.

 - Fenyegess csak – csóválta Potter a fejét.

 - Hozd ide a könyvet! – parancsolta Ginny.

 - Ez nem túl jó ötlet – rázta fejét Potter.

 - Akkor viszlát – bukott ki Felícia, akinek már elege volt a várakozásból. Megfogta Ginny karját, és az ajtó irányába mentek.

 - Ne kapd fel a vizet, Warren, olyankor még kevésbé vagy szimpatikus Leónak. Le lehet higgadni, itt a könyv. – Felícia megeresztett egy gúnyos mosolyt.

Ginny Ron felé fordult.

 - Kitől kaptad a pálcád? – kérdezte.

 - Hát, anya adta oda. – Felícia tenyerébe rejtette az arcát, és csóválni kezdte a fejét.

 - Kié volt előtted, te idióta? – Ginny türelme is véges. Nagyon is.

 - Ja, hogy az! Bill pálcája volt.

 - Akkor jó lesz. – Azzal kitépte a kezéből a pálcát.

 - Mit csinálsz? – háborodott fel Ron, de Ginny nem méltatta válasszal. A könyv a Ne Fuss! címet viselte.

A bűbáj tökéletesen működött. Egy perccel később Harry Potter magánkívül volt a gyönyörtől, és teljes belemerüléssel lapozgatta a könyvet. Ginny keze már a kilincsen volt, mikor Potter utána szólt.

 - Azzal azért remélem tisztában vagy, hogy ha bárkinek is szólsz, érdekes hírek fognak szárnyra kelni.

 - Nyughass, Potter – mondta Ginny.

 - És Geasley! – Ginny fintorogva visszafordult. Harry Potter – akármilyen hihetetlen – kedvesen mosolygott, bármiféle gúny nélkül. – Köszönöm.

 Ginny nem tudott mit felelni, zavarában olyan erősen csapta be az ajtót, ahogy csak tudta. Felícia szembefordult vele.

 - Na és most? – kérdezte.

 - Kiderítjük, miben sántikál ez a négy szerencsétlen.

 ~oOo~

1995. november 9. 

 Harry egy teremben ücsörgött három barátjával, Pansyre és Zambinire várva.

 - Hülye mardekárosok – toporgott Ron. – Mindig rájuk kell várni. – Rápillantott az órájára. – Lassan fél percet késnek.

 - Fekszik! Nyugszik! – szólt rá Harry.

Kisvártatva belépett a két említett is. Arcuk meggyötört volt, és fáradt. Leo, Mark és Ron bizalmatlanul méregették őket, Harry pedig egy mosolyt próbált erőltetni az arcára. A pokolba! Az Evans vér most jól bekavart. Jobb dolga is lenne ennél.

 - Figyelj csak, Harry – szólt oda Mark, aki a legjobban ellenezte ezt az akciót. – Griffendéles és mardekáros évszázadok óta nem fért el egy szobában békésen. Ez már hagyomány. Tiszteletlenség ezt megszakítani. Tiszteld az őseidet! – Harry lesújtó pillantást vetett rá.

 - Szevasztok – törte meg a kínos csendet Zambini.

 - Szevasz – köszönt Ron nem kevés szarkazmussal. Ezt érezve Pansy lesütötte a szemét.

 - Szóval azért hívtalak titeket, mert meg kéne beszélnünk a dolgot – mondta Harry. Parkinson és Zambini zavartan leült a legközelebbi pad tetejére.

 - Mi újság Malfoy körül? – kérdezte Leo könnyed hangnemben, mintha sosem lett volna semmiféle nézeteltérés köztük. Mindenki meglepődve kapta rá a tekintetét.

 - Semmi jó – felelte Pansy.

 - Malfoy a fejébe vette, hogy életre kelti a Nagyurat – mondta Zambini. A három fiú felmordult, Harry pedig a fejét rázta

 - Lehet, hogy a fejébe vette, de ez lehetetlen.

 - Ő tudja a módját – magyarázta Pansy. – Megvan az eszköz, amivel elő lehet állítani egy főzetet. Kellenek az elpusztított horcruxok, vér, meg hasonlók. És még valami, ami beindítja a bűbájt. Egy tárgy.

 - Mi ez a tárgy? – kérdezte Harry.

 - Ez a kérdés. De egyvalami biztos. Ez a tárgy nálatok van.

 - Nálunk? – ismételte döbbenten Harry. Pansy bólintott.

 - Szó volt valami visszapattanásról, és egy tárgyról, amiben lélekdarab van. Nem tudom pontosan hogy történt, de azt igen, hogy az a tárgy a kulcs a Nagyúr visszahozásához, és Malfoy bármit megtesz majd, hogy megszerezze. Ennyit tudok.

 - És honnan tudjuk, hogy nem hazudsz? – kérdezte Ron. Pansy megvonta a vállát, s állta Ron pillantását.

 - Mondj rám egy igazságmondó bűbájt, ha tudsz. Nincs értelme hazudnom. Én nem akarok a sötétben élni. – Ron lesütötte a szemét.

 - Jól van emberek, én azt tanácsolom, hogy csütörtökönként találkozzunk ötkor itt. Mindent tudni akarok! Tudni akarom, hogy milyen nyomon jár Malfoy. Ez a feltétele, hogy befogadnunk – mondta Harry. Zambini és Parkinson bólintottak.

Ron és Mark már az ajtóban voltak, mikor Mark visszafordult.

 - De nehogy azt higgyétek, hogy haverok leszünk – szólt.

 - Nem terveztük – biztosította Zambini. Mark bólintott, majd Ron nyomában eltűnt. Harry is az ajtóban állt.

 - Jössz, Leo?

 - Mindjárt – motyogta. Harry vállat vont, és követte barátait.

Leo a két mardekáros felé fordult.

 - Mit tudtok Regináról? – tette fel a kérdést.

 - Mit kéne tudnunk? – érdeklődött Zambini.

 - Sokat figyelem mostanában, és elég sokat sertepertél George Weasley körül – magyarázta. Pansy megemelte a szemöldökét, és hevesen rázta a fejét.

 - Az nem lehet. Az ő felfogása szerit Weasley véráruló. Neki ott van Néró, aki aranyvérű.

Leo a hátára lendítette a táskáját, s az ajtóból visszaszólt.

 - Hát majd figyeld meg! Nem akarom megkockáztatni, hogy a közelembe kerüljön, pedig George által ez valószínűleg elkerülhetetlen.

 - Majd figyelünk – bólogatott Pansy.

 - Kössz – motyogta, nehezen, de megeresztett egy mosolyt, s ő is eltűnt.

Pansy és Zambini is elindultak a pince irányába, de a lépcső előtt Pansy a park felé vette az irányt.

 - Majd megyek én is – mondta Zambininek. Ő aggódó tekintetet vetett rá, majd elindult az utóbbi időkben rettegetté vált klubhelyiség felé.

Pansy csak gondolkodni akart. Céltalanul sétálgatott a tó körül, mikor valaki keményen megragadta a kezét. Rémülten fordult szembe Malfoyjal.

 - Mit akarsz? – kérdezte. Pansy torka elszorult. Már a kapcsolat elején lehetett látni, hogy ez kettőjük közt nem fog működni. Draco szíve nem képes szeretetet adni egy másik szívnek. Eredendően talán ott volt benne a fény még nagyon régen, de ezt az évek során gondosan kigyomlálták, mint a kertész a gazt a makulátlan pázsiton. Semmi emberiség nem maradt benne. Ő már halálfaló.

 - Mit művelsz? Azt mondtam, tettess barátságot Potterékkel, nem azt, hogy állj közéjük.

 - És ki mondta, hogy közéjük álltam? – Pansy megpróbálta kitépni a karját Draco szorításából, de lehetetlennek bizonyult.

 - Látom, amit látok, édesem. Csak el ne feledd, amit elsős korunkban a vonaton mondtál – figyelmeztette Malfoy.

 - Azt nem lehet elfelejteni – dünnyögte Pansy a földet tanulmányozva. Élete legnagyobb hibája volt, amit akkor tett.

 - Megígérted – emlékeztette Malfoy. Pansy Draco szemébe nézett. Nem érzett semmit. Többé már hidegen hagyta.

 - Te is sok mindent ígértél – mondta kemény hangon. Malfoy csak gúnyosan elvigyorodott.

 - Szegény Pansyke, összetört a pici szíve. – A hangja olyan gúnyos volt, hogy Pansy elszégyellte magát. Majd villant Malfoy szeme, s a hangja olyan hidegre, olyan fenyegetőre váltott, hogy Pansy libabőrös lett, és ahol a karját szorította, valószínűleg csúnya, lila színt fog felvenni. – Nem szeretném, ha elfelejtenéd, hogy ki vagyok neked, és mivel tartozol. Ugye tudod, hogy milyen büntetésre számíthatnak az árulók? Az új életem legszebb része a bosszú, és egyáltalán nem óckodom tőle, hogy bevérezzem a kezemet. Tudod mivel jár az árulás, ugye? – Pansy a könnyeivel küszködve, némán bólintott. – Akkor ehhez tartsd magad!

 ~oOo~

1995. november 11.

 Felícia már tíz perce Leo hálókörlete előtt toporgott, és a szíve majd kiugrott a helyéről. A fiú azt mondta neki, hogy pontban háromkor legyen nála. Rápillantott az órájára.

Még két másodperc. Elszámolt kettőig, majd kopogott. Leo érzelemmentesen nyitott ajtót.

 - Késtél – közölte vele.

 - Nem igaz – szállt vele vitába, miközben besétált az ajtón. – Percre pontos voltam.

 - Hat másodpercet késtél – ült le az ágyra Leo. – Szóval mit fogunk csinálni? És én a dolgozatról beszélek, hogy félre ne értsd.

 - Tudom miről beszélsz – csattant fel a lány. – Miért, te mire gondoltál, mit készítsünk Flitwick professzornak?

- Amit te mondasz – felelte Leo, és elterült az ágyán. Felícia felsóhajtott.

 - Szóval még csak nem is gondolkodtál a dolgon – szűrte le.

 - Olyat én nem szoktam – ismerte be a fiú. Felícia elmélyedten tanulmányozta a gyönyörű arcot, s megbabonázva figyelte, amint harcol a szemébe hulló göndör hajtincsek ellen.

 - Mindenki magától éneklő tárgyakkal fog próbálkozni, úgyhogy nekünk valami mást kéne kitalálni – tűnődött el a lány. Leo bólintott egyet, de nem nézett Felíciára. Pedig a szíve még mindig vadul zakatolt, és az arca is lángolt.

 - Price egy öntöltő teáscsészét csinált – mondta elgondolkodva Leo.

 - Egy öntöltő teáscsészét? De hát az hatodikos anyag!

 - Nyilván ezért lesz az övék a legkreatívabb dolgozat – motyogta Leo. És ha Leo nem kap két A-t, akkor biztosan megbukik. Feli tovább fürkészte a fiú arcát, és mintha egy csöppnyi szomorúság tükröződött volna szemében. De hát az lehetetlen! Neki nincsenek érzései.

 - Fenéket! A miénk lesz a legkreatívabb dolgozat, és ezért bármit megteszek.

Leo szája sarka egy féloldalas mosolyra húzódott. Furcsa volt, mert semmi gúny nem vegyült benne.

 - Ne legyél ilyen stréber, Warren – mondta nyugodt hangnemben.

Felíciának erről az édesanyja jutott az eszébe. Kislánykorában volt egy zenélődoboza, amin egy balerina táncolt.  Feli gyakorta órákon át képes volt elbűvölve figyelni, ahogy a lágy muzsika szól, s az ezüst balerina csak forog körbe és körbe. Ilyenkor az anyukája csak annyit mondott, „ne légy ilyen álmatag, kicsim”. Már épp úrrá lett volna rajta a fájdalom, amikor átsuhant rajta a felismerés.

 - Hát persze! – pattant fel. Leo érdeklődve figyelt fel rá. – Mindjárt jövök!

És már ott sem volt. Átrohant a saját hálókörletébe, s gyorsan előkereste a ládájából a zenélődoboz maradványait. Megpillantotta a rózsaszín, párizsos dobozt, megragadta, és már rohant is vissza Leóhoz. A fiú már felült, és várta őt.

 - Itt vagyok – zihálta Feli.

 - Tényleg? – emelte meg szemöldökét. – Azt hittem egy hegyi troll rontott be.

Feli leült mellé, és felnyitotta a dobozt. Abban egy kis ezüstbaba feküdt, ami nem mozdult többé. Legalábbis a muglik ezt gondolnák.

 - Ezt a dobozt még nagyon régen kaptam az anyukámtól. Évek múlva az unokaöcsém eltörte, és azt mondták, nem lehet megjavítani. De mi meg fogjuk tenni, méghozzá varázslattal. Sidney ez egyszer tévedett, mert Flitwick azt mondta, az idén tanult bűbájok közül kell választani, tehát amit ő csinált, az nem jó. De a miénk gyönyörű lesz. – Leo érzelemmentesen nézte a lányt.

 - Mit vársz ettől a doboztól? Hogy elböfögje a Jingle Bellst? – kérdezte.

 - Ne már, Leo! Ez most komoly! – Felícia szeme csak úgy ragyogott a lelkesedéstől.

 - Komolyan kérdezem – csattant fel Leo. Úgy néz ki, elvesztette a türelmét. – Mit kezdünk egy ládával? Nem vagyok egy házimanó, hogy a te hülye, elcsesződött családi ereklyéidet javítgassam. – Felícia egy pillanatig megütközve nézte Leót, majd kimért hangon így szólt:

 - Nem, nem vagy házimanó. Viszont diákként ez ugyanannyira a te feladatod is, mint az enyém, szóval amíg én fektetem bele az energiát, hogy gondolkodjak rajta, addig te csak ne háborogjál! – Leo üres tekintettel bámulta Felit.

 - Nem háborgok én, Warren. Csak érdekel, hogy mihez adom a nevemet. – Felícia lelkesen az ölébe vette a dobozt, és magyarázni kezdett.

 - Mivel az idén tanultakból kell választani, mi is egy éneklős dolgot fogunk beadni. Csakhogy a miénk más lesz, mint a többieké. A baba fog énekelni, meg a madár, ami a kezén van. Aztán valahogy mozgásra bírjuk, hogy táncoljon, a madár pedig repülni fog. És ahogy a madár énekel, a baba meg táncol, aranyszínű pillangók fognak repkedni. Csodaszép lesz!

 - Tehát valahogy mozgásra bírjuk – ismételte Leo gúnyosan. – Mégis hogy gondoltad ezt? Majd szépen pislogunk neki, és ígérünk cserébe egy kis csokit? – Leo lenézően megcsóválta a fejét.

 - Hidd el, megoldom. De most kezdjük el! Van egy tükrötök? – nézett körbe a lány.

 - Minek az neked? Semmi baj a hajaddal – fintorodott el Leo.

 - Nem arra kell, de azért örülök, hogy tetszem neked. – Leo válasza erre csak egy grimasz volt. – A doboz túl mély, a babának meg a tetején kell táncolni. Kiméred, hogy mekkora a doboz, és ráhelyezünk a tetejére egy akkora üveget, vagy tükröt – magyarázta Felícia.

 - Mondták már, hogy bosszantó, ahogy fontoskodsz? Egyébként ez nem kézműves szakkör, hogy üveget tartsunk.

 - De tükrötök az csak van – erősködött Felícia.

 - Van – adta meg magát Leo. – Csak tudod Mark reggelente két órát tölt előtte, úgyhogy nem hiszem, hogy díjazná, ha szétkaszabolnánk.

 - Éppen nem érdekelnek Mark egyéni problémái. Hozd szépen a tükröt, mérd le, aztán pálcát elő, és vágd méretre! Addig megcsinálom az éneklős bűbájt.

 - Igenis, főnökasszony – sóhajtott Leo.

Pár perc elteltével a madár már fütyült, a táncosnő pedig halkan dúdolta a dallamot. Leo is végzett a feladatával, úgyhogy Feli elkérte a tükörlapot, hogy ráhelyezhesse a dobozra. Ahogy óvatosan csúsztatta, a tükör széle csúnyán megvágta Feli ujját, amiből egyből vér buggyant ki. Felíciáról pedig tudniillik, hogy pusztán a vér gondolatától is rosszul lesz.

 - Au! – kiáltott fel, s megpillantotta a vörös foltot az ujján. – Jaj, ne! – Az arca azonnal elfehéredett, és az asztal sarkába kezdte törölni az ujját, amitől természetesen a vágás csak csúnyább lett, és az asztal is véres lett.

 - Mit csinálsz, Warren? – csapott a fejére Leo. – Komolyan, ezt még nézni is rossz. – A fiú a ládájához sétált, és ráérősen keresgélni kezdett benne.

 - Tudod, igazán segíthetnél nekem. Ha nem látnád, éppen elvérzek. – Felícia hangja hisztérikus volt, és a vér szagától már verejtékezett.

 - Szerencséd, hogy anyám paranoiás – mondta csevegő hangon, és előhúzott egy gézlapot, meg ragtapaszt. Odalépett Felíciához, és gyengédnek nem nevezhető mozdulattal magához rántotta a kezét, hogy szemügyre vegye a sérülést. Feli fél mutatóujjára kiterjedt a mély vágás. A lány idegesen toporogni kezdett, mikor Leo ráhelyezte a gézlapot.

 - Nyughass már, mert fájsz lesz – próbálta fegyelmezni Felit. Erre ő hisztérikusan felnevetett.

 - Ez nem túl értelmes mondat. – Leo ingerülten Felícia szemébe nézett.

 - Még egy szó, és annak sem lesz értelme, hogy megtartsuk az ujjacskádat.

Feli hagyta, hogy Leo leragassza a vágást, s közben mélyeket lélegzett.

 - Tényleg, erről jut eszembe – kezdett bele Leo. – Mi volt az a mentőakció a múltkor? – Ez volt az a téma, amiről Feli nem szívesen beszélt. Még Ginny sem hozakodott fel a témával, pedig nyilvánvalóan érdekelte a dolog. Az egyetlen, amit értett a dologból, hogy abban a pillanatban rettegett attól, hogy a méreggel teli vízibomba kárt okoz Leónak, így bármit megtett volna, hogy megakadályozza. És abban a pillanatban jött az arany fény, ami megmentette a fiút. Olyan érzés volt ez, mintha a lelke egy darabkáját dobta volna oda, hogy megmenthesse Leót. Mintha a teste automatikusan letépett volna egy darabkát egy véges mennyiségű szervből, hogy aztán kidobhassa magából. Ezután a lány úgy érezte, hogy az összes energiája elfogyott. Mintha az az arany bűbáj az energiája lett volna, és ahogy az elhagyta a testét, neki nem maradt semmi.

 - Én sem értem a dolgot – válaszolt végül Felícia. – Mostanában sok mindent nem értek magam körül. – Leo egy pár pillanatig együttérzően nézett Felire, majd újból felvette az érzelemmentes tekintetét.

 - Akkor haladnánk? – Felícia bólogatott.

 - Persze. Tudsz valamit, amitől a baba megállna a tükrön? – kérdezte. Leo megvonta a vállát.

 - A Staturus varázsige? – kérdezte.

 - Tényleg. Csináld!

 - Ne parancsolgass nekem – motyogta Leo, de azért kimondta a bűbájt. – Jó, és most? Mert tudtommal nem ismerünk olyan bűbájt, amitől elkezdenének a dolgok táncolgatni.

 - Nem ismerünk olyat – ismerte el Felícia elgondolkodva. Magához vette a dobozt, és leült az asztalhoz.

 - Tudod, jó lett volna, ha előbb kigondolod, hogy lehet megvalósítani. amit kitaláltál. Most dobhatjuk ki az egészet – bosszankodott Leo. Aztán az éneklő táncosnőre mutatott. – Rohadtul idegesít ez a nyenyere. Nem lehetne lehalkítani?

És ekkor Feli rájött. Amikor Leóra bocsájtotta azt a bűbájt, abban az erőben annyi energiát, annyi szeretetet, és annyi segítséget sűrített, hogy végül megmentette vele a fiút. Talán ha erősen koncentrálna, és engedné, hogy átjárják az érzései, újra sikerülne, amire éppen vágyik, hogy működjön a bűbáj.

Feli mélyet lélegzett, a doboz fölé helyezte a kezét, és erősen koncentrált a babára. Leóra gondolt, hogy most bízik benne, és számít rá. Gondolt a jó jegyre, és hogy Leo majd hálás lesz neki. De ez mind kevésnek bizonyult. Erősen meredt a babára, és szinte követelte, hogy mozduljon meg. A feje majd szétrobbant, és úgy szédült, hogy érzete, bármelyik pillanatban elájulhat.

 - Nagyon fehér vagy, Warren. Hagyd abba – hallotta a legkedvesebb hangot mögüle. De nem adta fel. Az édesanyjára gondolt. Hiszen ez az ő zenedoboza volt, amit az anyukája vásárolt még neki, amikor még ő maga is kisgyermek volt. Mikor átadta neki, arra kérte, hogy ő, Felícia is adja majd tovább a lányának. Ez a doboz sokat jelentett Anyunak, gondolta. A szemét szúrták a könnyek, de ő nem törődött velük. Érezte, hogy az erő munkálkodni kezd benne, ahogy egy kis része megint leválik, és aranyló fény áramlik szét a dobozon, amitől a táncosnő táncolni kezdett. Gyönyörűen táncolt, nem úgy, mint azelőtt, hogy csak körbe és körbe. A baba megelevenedett, és a madár elevenen repült a doboz szélére, hogy ott fütyülni kezdjen. Az arany fény apró pillangókká állt össze, s csak úgy nyüzsögtek a táncosnő körül. A legszebb tánc volt, amit Felícia valaha is látott. Anya emléke újra életre kelt.

 - Ez lehetetlen – lépett oda döbbenten Leo. Feli még sosem érezte magát ilyen kimerülten. Gyengén elmosolyodott, majd hagyta, hogy átjárja a zsibbadás.

A feje előredőlt, de egy kemény szorítás megragadta a vállát.

 - Warren, minden rendben? – kérdezte Leo. Feli alig láthatóan bólintott, s a nyakában lévő izomzatok megint felmondták a szolgálatot. Ekkor Leo a tenyere közé szorította az arcát. – Nehogy elájulj itt nekem! Hallod, Warren? Gyere szépen! – Leo talpra rángatta a lányt, és az ablakhoz hurcolta.

 - Nem ájulok, csak pihenek – bizonygatta erőtlen hangon Felícia. – Szörnyen kimerültem. – Leo kinyitotta az ablakot, s odahúzta a lányt. Fogta Felícia vállát, nehogy valami baj történjen.

 - Gondolj valami szépre – győzködte Leo. – Lent meglepetés szülinapi buli vár. Ha elájulsz, a tömeg hiába vár. – Nem segített. Leónak jobbat kellett kitalálni. A fiú az égre mutatott, ahol egy tűzvörös madár szárnyalt. Feli le merte volna fogadni, hogy ez Fawkes, Dumbledore madara. – Tudod, a vadonban egy főnixmadár párnak csupán egyszer lehetnek kicsinyei, és azért áldozatot kell hozniuk. A tojó a tojásokkal marad, és az élete árán is védelmezi azokat. A hímnek viszont messzi földekre kell repülni, hogy amikor a tojások kikelnek, a fiókáknak életelixír szerezhessen, mert ez az egyetlen mód, hogy életben maradhassanak. Nem ér rá ráérősen repülni, mert a tojások gyorsan fejlődnek, a hímnek pedig Távol-Keletig el kell jutnia, majd vissza. Hatalmas út ez, és nem állhat meg egyszer sem, mert a szerettei élete múlik rajta. Szerinted mi történik vele, amikor elfárad? Lepihen? Vagy feladja? Nem, a főnixmadár küzd az utolsó erejéig. Küzd, hogy utána végre hazatérhessen, és egy életen át boldogok lehessenek. A Griffendél jelképe a griffmadár, de ilyen csak a mesékben létezik. Mert a valóéletben a griffmadár nem más, mint a főnixmadár, így egy kicsit az is a jelképünk. Te is griffendéles vagy, Warren, így egy kicsit benned is él az a kitartás, ami a főnixben is. Te áldozatot hozol azért, ami neked fontos, de ne add fel a hazafelé úton! Merj szárnyalni… azokért, akiket szeretsz!

Feli mély levegőt szívott.

 - Jól vagyok – mondta. Nem hazudott, de azért még mindig káosz volt a fejében. Leo nagyot sóhajtott.

 - Akkor jó, mert már szétrobban a fejem ettől a kornyikálástól.

Feli mondott egy varázsigét, amitől megdermedt a bűbáj, de bármelyik pillanatban újból életre lehet kelteni. Fogta a dobozt, és az ajtó felé vette az irányt.

 - Hé, Warren! – szólt utána. Felícia szótlanul fordult szembe Leóval. Nagy meglepetésére a fiú arca egész közel volt az övéhez. És ez az arc, mintha kissé feszengett volna. – Csak annyi, hogy boldog születésnapot – mondta. – És köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem – suttogta halkan, s közelebb hajolt Felihez, hogy eltüntesse a köztük lévő távolságot.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.08.05. 18:03 Böszme Apó Nem túl harcias komment a 8.-as fejezethez Ez az új varázslat ez tulajdonképpen miez? Tetszik, jó hogy ilyen sok kreativitást is belevittél. :) Noha a fejezet maga csöpögős... szerintem.   ...vagyok...