VIHAR NÉLKÜL – 9

1995. november 7.

 Este tíz volt már, mire Ginny Weasley feltépte a hálókörlet ajtaját, és hullafáradtan a Felícia melletti ágyába vetette magát. A kviddicsedzés Felícia bulija után következett, így meglehetősen elhúzódott a dolog. Az év folyamán átrendezték a szobájukat, az ágyuk most majdnem összeért, és találtak pár régi hálót, ami a nem használt baldachinos ágyakról valamilyen úton-módon letört, így ha úgy tetszett nekik, a hálókat elhúzva saját szobát alakíthattak maguknak, kizárva az egyre csípősebb nyelvű Aranát, és a három árnyéklányt. Utóbbi szereplőink egyébként nem tartózkodtak jelen pillanatban a hálókörletben, hiszen Aranának titokban randevúja volt Zacharias Smith-szel, a három kísérő pedig rendíthetetlenül próbálta lefoglalni Lee Jordant, Arana barátját.

 - Borzalmas volt a kviddicsedzés – sóhajtotta Ginny. – Neville volt az őrző Black híján, úgyhogy képzelheted, hogy micsoda földöntúli képességet igényelt pontot szerezni – jegyezte meg Ginny ironikusan. – Potter meg nem bír ki másfél nyomorult órát sem Black nélkül úgy, hogy közben ne változzon dühöngő őrülté. Mindenbe belekötött, és a végén közölte, hogy ha Neville nem védi ki az utolsó dobásomat, akkor egy óra kemény erősítőedzés lesz a ráadás. Gondolhatod, hogy nem akartam kicseszni magunkkal! Szinte nem is dobtam azt a kvaffot, hanem passzoltam, pontosan az idióta Longbottom kezébe, na és szerinted mi történt? Megcsúszott a seprűjén, és ahogy hadonászott, bevágta a kvaffot a karikába. Mindenki engem szidott utána, aztán meg végig kellett hallgatnom Longbottom szerencsétlen mentegetőzését, hogy kiszámíthatatlan a cipőjének a fűfője, és abban botlott meg. – Ginny gúnyosan felnevetett. – Na már most egy – mi a francot zavarja a cipőfűző a seprűn? És kettő – az Isten szerelmére, gumicsizmát viselt, amin még csak cipőfűző sem volt!

Ginny olyannyira felkapta a vizet, hogy még csak észre sem vette, hogy barátnője arról sem tud, hogy a szobában van. Felícia egyszerűen csak a mennyezetet bámulta megbabonázott tekintettel, buta kis mosollyal az arcán.

 - Egyébként milyen volt? – bökte oldalba Ginny a szőke hajú lányt. Felícia álmatag arckifejezéssel, mintha csak nem is ezen a világon járna Ginnyre mosolyodott.

 - Elképesztő – lehelte fátyolos hangon. – Finom, meleg és édes. – Ginny a homlokát ráncolta. Felícia most úgy festett, mint Trelawney professzor.

 - Te ittál valamit? – kérdezte. – Mi a fenéről beszélsz?

Felícia ebben a pillanatban tért vissza a valóságba. Hevesen rázta meg a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, majd elgondolkodva köszörülte meg a torkát.

 - Öhm, a Rákóczy túrósról. Őrület, hogy micsoda finomságokat ki nem találnak a magyarok.

Ginny felkacagott.

 - Nem arról beszélek! Úgy értettem, hogy ment a randi Blackkel? – Ginny pontosan tudta ugyan, hogy kizárt dolog, hogy Black és Feli között szövődött bármiféle szerelmi szál – legalábbis Black részéről biztosan nem, de szúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy Black végre tett-e valamit, amivel Feli kiábrándult belőle, mert igazán ideje lenne már.

 - Ja, hogy az – világosult meg Felícia színpadiasan. – Az rendben volt. – Feli nagy nehezen elfojtott egy mosolyt, de ez nem kerülte el Ginny figyelmét. És azok a szemek! Csak úgy ragyogtak.

 - Részleteket Feli, részleteket! – ficánkolt Ginny, mert a Black felöli közömbösségének szentelt hite kezdett elillanni.

 - Nem fogom neked elárulni, hogy mit készítettünk bűbájtanra – csattant fel Felícia.

 - Azt nem is kell – vonta meg a vállát Ginny. – Csak azt, hogy Black hogy viselkedett veled.

Felícia egy pillanatig elgondolkodott, majd vállat vont.

 - Rendben volt – ismételte meg.

 - Az elejétől a végéig – szólította fel Ginny. Feli megadóan sóhajtott.

 - Hát, az elején természetesen hozta a formáját, és bunkó volt, mint mindig. Azt hitte, hogy meg akarom erőszakolni – nevetett kínjában Felícia. – Aztán gondolkodtunk, hogy mit készítsünk bűbájtanra. Pontosabban csak én gondolkodtam rajta, ő meg csak kritizált, és panaszkodott, hogy mások milyen jó dolgokat ki nem találtak. Aztán eszembe jutott valami, amit neked nem fogok elárulni, de a családomhoz kapcsolódik. Leo ekkor is beszólogatott nekem, de engem nem érdekelt. – Ginny elfintorodott. – Aztán megállapította, hogy jó a hajam. De aztán…

 - Aztán? – kérdezte vissza Ginny beleélve magát a helyzetbe.

 - Borzalmas dolog történt. Rosszabb, mint egy háború! Vérzeni kezdett az ujjam. És ismersz engem! Bepánikoltam. És aztán Leo olyan édes volt velem. Kezelésbe vette az ujjamat, és aggódott értem. Na jó, ezt nem mondta… és tulajdonképpen ki sem mutatta, de én éreztem, hogy aggódik, nehogy le kelljen vágni. – Ginny elfojtott egy mosolyt. – Csak hát aztán megkérdezte, hogy mi volt az a mentőbűbáj a múltkor.

Ginny fészkelődni kezdett, mert a téma őt is érdekli.

 - Mondtam neki, hogy mostanában sok mindent nem értek magam körül, ő pedig együtt érző volt, ha hiszed, ha nem. Csak aztán elakadtunk a feladattal, ő meg kiabálni kezdett velem, hogy előbb ki kellett volna gondolnom, hogy valósíthattuk volna meg.

 - Szemét – sziszegte mérgesen Ginny.

 - De aztán eszembe jutott a megoldás. Azzal a bűbájjal értem el a célom, amit Leónál alkalmaztam, és képzeld, sikerült! Fogalmam sincs, hogy mi ez a bűbáj, de azt tudom, hogy el tudom vele érni, amit akarok. Csak az a baj, hogy rengeteg energiát elvesz tőlem. Nagyon rosszul lettem, és majdnem elájultam. Azóta tényleg sokkal gyengébb vagyok.

Ginny mérgesen meredt a barátnőjére.

 - Feli –szólt döbbenten. – Megtiltom, hogy újra használd azt a bűbájt. Ez túl veszélyes! – Felícia csak legyintett. Mit neki az életveszély?

 - De Leo nem hagyta, hogy bajom essék.  Az ablakhoz támogatott, és mesélt valami szépet. Mesélt a főnixmadarakról, a kitartásról, és a griffendéles akaraterőről. Azt mondta, hogy erősnek kell lennem, hiszen ezért vagyok griffendéles. – Ginny szeme kikerekedett. Leonardus Black, a négy jómadár egyike elismerte, hogy Felícia ereiben griffendéles vér folyik. Ez azért hihetetlen, mert a négy Tekergő meg van arról győződve, hogy csak ők az igazi, kalandvágyó, merész griffendélesek, és a Tekergő elődjeik, senki más.

 - Hihetetlen – suttogta Ginny.

 - És a legjobb még csak most következik – terült el Feli arcán a hatalmas vigyor. – Fogtam a bűbájt, és az ajtó felé indultam, de ő megállított. Nagyon zavarban volt, és ez furcsa. Boldog születésnapot kívánt nekem, azután pedig megköszönte, hogy ennyit tettem érte, majd pedig… és…

 - És?

 - Megcsókolt – mondta Feli az izgalomtól remegő hangon, és arcát a tenyerébe temette, hogy elrejtse a megbabonázott tekintetér.

 - Ezt nem hiszem el – szólt Ginny. Szótagolva ejtette ki a döbbenettől.

 - Én sem – kukucskált ki az ujjai közül Feli. De Ginny arca komollyá változott.

 - Azért nem ártana, hogy ha meggyőződnél róla, hogy nem csak játszik-e veled.

 - Ezt meg hogy érzed? – Felícia hangulata megváltozott, mint Ginnyé.

 - Hiszen ő Black! Soha nem volt szerelmes, és nincsenek tiszta érzései. Én csak nem szeretném, ha összetörné a szíved, és ettől minden energiádat elveszítsd – lágyult el Ginny hangja a végére. Felícia is engedett egy kicsit, de arca még mindig kemény volt.

 - Jól esik, hogy aggódsz értem, de emlékezz vissza, mit mondtam az elején. Inkább élek egy rövidebb, de tartalmasabb életet, mint egy hosszú, unalmasat.

Ginny lesütötte a szemét, és bólogatott, de magában elhatározta, hogy utána fog járni Black szándékainak.

 - Na és mi ez a bűbáj? – kérdezte Ginny. Felícia szeme felragyogott.

 - Fogalmam sincs, de imádom! Mármint, oké, kikészülök tőle, de ez a két dolog, amit tettem vele, az csodálatos volt! Olyan, mintha egy darab kiszakadna belőlem, és felhasználhatnám arra, ami fontos nekem. Csak az a baj, hogy azt a darabot nem lehet pótolni, és érzem, hogy kevesebb van belőle, mint volt. De különös, mert érzem, hogy használatba vehetem.

 - Mióta érzed ezt? – kérdezte Ginny.

 - Mióta fahéj került a szervezetembe – válaszolt Felícia.

 - Hát persze! Madam Pomfrey azt mondta, erről a betegségről keveset tudni. Lehet, hogy ez is egy mellékhatás.

 - Lehet – bólogatott a szőke hajú lány.

 - Utána fogunk járni. – Ennek is, tette magában hozzá Ginny.

 ~oOo~ 

1995. november 11.

 Pansy Parkinson Hagrid kunyhója előtt toporgott, és azon tanakodott, hogy amit tenni készül, az valóban jó ötlet-e. Végül aztán vett egy nagy levegőt, és bekopogott az ajtón. Kelletlen nyögés, majd dübögés hallatszódott, végül kinyílt a kunyhó ajtaja. Hagrid csupán egy állatszőrből készült alsónadrágot viselt, de csupasznak nem volt nevezhető, hiszen testét ruhaszerűen borította a jókora mennyiségű szőr. Pansy zavartan pillantott fel a vadőrre.

 - Öhm… Hagrid professzor?

 - Parkinson kisasszony! Mit tehetek érted? – Hagrid nem rejtette el döbbenetének vonásait. Fogalma sem volt, mit akar tőle egy Dracóval barátkozó, szúrós nyelvű mardekáros.

 - Tudja, én csak… Úgy hallottam, ön tud némi lelki segítséget nyújtani azoknak, akik kérik. Hogy lehet önnel beszélgetni.

 - Hát… Öhm, persze! – Hagrid köhögni kezdett, majd hátrapillantott. Pansy elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a pöttöm Flitwick professzor egy szál alsónadrágban oson a hátsó ajtó felé, és a talárját próbálja magára tuszkolni. Zavartan biccentett Pansy felé, majd begázolt a rengetegbe. – Gyere be egy teára – mosolygott Hagrid.

 Pansy még sohasem járt Hagrid kunyhójában, de rögtön, hogy belépett érezte, hogy ez a legmelegségesebb hely, ahol valaha is járt. A vadőr töltött egy csésze teát, és elébe rakott némi aprósüteményt.

 - És miről lenne szó? – ült le Pansyvel szemben Hagrid, s közben minden bizonnyal azon gondolkozott, hogy egy tréfa áldozatául esett-e.

 - Malfoyról – motyogta Pansy, majd belekortyolt a teájába, amit majdnem ki is köpött. Hagrid bólintott egyet. Mindig kényelmetlennek találta az előkelőek társaságát, tudván, hogy meglehetősen szegényes anyagi háttér áll mögötte. – Tudja, már elsős korunk óta barátok vagyunk, de most, hogy új emberekkel ismerkedem, már nem vagyok az egészben olyan biztos.

 Pansyt bizonyos i betűjére a tegnapi eset tette a pontot, amikor ugyanis a mardekáros Crawford fiú csak úgy szórakozásból egy átkot tervezett lőni a lányra. Malfoy sötét vigyorral az arcán nézte őt. Pansy szerencséje csak annyi volt, hogy a nagyterem túloldaláról Mark látta meg az esetet, s a távolból kivédte az átkot. A lány később megkérdezte, hogy miért tette, Mark pedig csak ezt válaszolta: „Ha tetszik nekem, ha nem, most egy oldalon állunk, és mi mindig megvédjük a társainkat”. De Pansyben már régóta gyűltek az érzések.

 - Úgy értem, mindig is tudtam, hogy nem vagyunk igazi barátok, de hogy ekkora különbség van az igaz és az érdek között, arra soha nem gondoltam. Az emberek megvetik azokat, akiknek az élete hamis, lenézik őket, és undorodva csóválják a fejüket. Nem fér a fejükbe, hogy lehet az élet legnagyobb ajándéka nélkül, az igaz szeretet nélkül élni, és szinte már természetesnek veszik ezt. Ha ettől megfosztanák őket, minden bizonnyal életük legnagyobb veszteségükként élnék meg, de én más vagyok, és azon gondolkodnának, hogyan viselheti el a magamfajta az életet. Pedig egyszerű. Aki soha nem volt tisztában azzal, hogy milyen az önzetlen szeretet, annak ez a fogalom az ismeretlen, és csak egy elérhetetlen álomnak tartja. Hamar megemészti ez az embert, és ezután nem tartja magát elég jónak, így célokat tűz ki magának. Olyanokat, amivel a többi ember fölé kerekedhet, nagyhatalommá válhat. Így születnek meg az olyasfajta nagyhatalmak, mint a Malfoy család uralma. Ha az ember szívében a szeretet hiánya lüktet, abból jó sosem sülhet ki. Eddig árnyékban éltem, de Draco biztosított afelől, hogy közel vagyok a fényhez. Ez mind csak egy illúzió volt.

És most, hogy valaki beengedte a fényt az életembe, most hatalmas, sötét szakadékot érzek a hátam mögött. Észre sem vettem, hogy ilyen mély, mert ebben éltem de most, hogy kiléptem belőle, látom és félek visszamenni a sötétbe. Félek, Hagrid professzor! – Pansy hangja könyörgő volt, Hagrid pedig a homlokát ráncolta. Soha nem gondolta volna, hogy Pansynek ilyen oldala is van.

 - Tudod kisasszony, ez a gondolkodás egy griffendélesre vall.

 - Egy griffendéles sosem fél – sóhajtott Pansy.

 - A legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy beismerjük a félelmünket – mosolygott barátságosan Hagrid.

Pansy vett egy mély lélegzetet, és kimondta azt, ami öt éve nyomja a szívét.

 - Valójában csakugyan griffendéles lettem volna. Nem származom nemesi családból, és mielőtt megszülettem volna, óriási szegénységben éltek a szüleim. De minden felmenőm aranyvérű volt – Hagrid elrejtette fintorát. –,így amikor az apám egy állást pályázott meg a minisztériumban, Lucius Malfoy felfigyelt rá, és egy biztos karriert ígért neki, egy feltétellel. Anyám abban az időben volt várandós velem, és Malfoy megígértette apámmal, hogy a fia, azaz én, mindenben segíteni fog Malfoy hamarosan megszülető fiának, Dracónak. Csakhogy lánynak születtem, így az alku érvénytelenné vált, az apám pedig hidegen bánt velem. Apámat hamarosan egy rangon aluli munkába helyezték át, én pedig már kiskoromban eldöntöttem, hogy nem akarok egy ilyen életbe csöppenni. A szüleim előtt úrhölgy voltam, de valójában egy kalandvágyó, bátor, segítőkész ember.

Csakhogy az első vonat utamon találkoztam Dracóval. Azt mondta, megérzi kik az aranyvérűek, és én nagyon is az vagyok. Alkut ajánlott nekem. Azt mondta, hogy az apja befolyásos emberré teheti az én apámat, és hogy nemesekké nőhetjük ki magunkat. Azt ígérte, hogy intézkedni fog annak érdekében, hogy a győztesek oldalán állhassak majd egy szép napon. Cserébe annyit kért, csatlakozzam, tartsak ki mellette a végsőkig, és pontosan tegyem azt, amit mond. Én pedig beleegyeztem. Azzal az egy szóval leromboltam mindazt, amit előtte tíz évig alakítottam. Mivel beleegyeztem abba, hogy Malfoy sötét ügyeiben fogok asszisztálni, a Mardekárba kerültem, és onnan elveszítettem azt, aki lenni akartam.

 - Hát akkor miért akarod otthagyni Malfoy… öhm, úrfit?

 - Mert azzal, hogy az a bizonyos pár személy feltétel nélküli bizalommal fordul felém, reményt nyújt az önzetlen szeretet gondolatához. És mellettük úgy érzem, az a régi Pansy, akit szerettem, ébredezik.

 - No és akkor mik a további terveid? – kérdezte Hagrid.

 - Nem tudom – sóhajtotta Pansy. – Ha átállok közéjük, olyan bosszúra számíthatok, ami a családomon és a barátaimon fog a legnagyobbat csattanni.

 - Tudod Pansy, én már akkor itt voltam, amikor a kis Lily Evans elsősként lépett be az iskola kapuján. Hét évig gyűlölte azt a pimasz James Potter nevezetű fiúcskát, aki viszont oda volt a lányért, azonban Lily azt hitte, csak szórakozik vele. Itt, a kunyhóm előtt történt, amikor a kis Lily téveszméi összeomlottak, és egy csapásra átjárta a James Potter iránt érzett mérhetetlen szeretet. Hét évig gyűlölni valakit, aztán ugyanazt az illetőt a világon legjobban szeretni megváltoztatja az embert. Peter Pettigrew-nak pedig, annak a gyáva kisfiúnak, aki folyton a nagyobbak nyomában loholt, árulónak kellett kiadnia magát, el kellett játszania, hogy a legjobb barátai ellen fordul, csak azért, hogy őket megvédje.

 - Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Pansy idegesen.

 - Nem is tudom – mosolyodott el Hagrid. – Van úgy, hogy amikor az ember megtalálja sorsát, az szőröstül-bőröstül megváltoztatja. De a sors mindig arra az útra akar téged elvezeti, aminek a végén eléred a boldogságot. Peter történetét pedig… Nos, azt döntsd el te magad.

 - Peterrel arra célzott, hogy maradjak Malfoy árnyékában, hogy ne hozzak bajt Har… a többiekre? – Hagrid valószínűleg nem erre célzott, de csak ezt látta a mondanivalójában.

 - Természetesen nem – válaszolta Hagrid. – Csupán azt akartam vele mondani, hogy ha valóban segíteni akarod a szeretteidet, akkor ne érdekeljen az, hogy minek hordanak össze az emberek. Csak az számítson, hogy az, amit teszel, jó-e a barátaidnak, vagy sem.

Pansy felpattant a díványról.

 - Azt hiszem értem – motyogta. – Hálásan köszönök minden!

 - Máskor is szívesen látlak – intett búcsút Hagrid.

Pansy kirohant a parkba. Értette a hasonlóságot közte, és Pettigrew között, ez mégis más volt. Sejtette mit kell tennie, de még nem volt biztos a dolgában.

Még nem.

 ~oOo~ 

1995. november 14. 

 Őrület. Ez a szó jellemezné leginkább a hétfői bűbájtan órát. Mindenki éneklős tárgyakkal rukkolt elő, így a tantermet szörnyű lárma töltötte be. Ginny a féleszű Jessie párja volt, így várható volt, hogy semmi jó nem fog kisülni az alkotásukból. Az tény, hogy szinte minden éneklő tárgy hamis volt, vagy rekedt, na de az, hogy az övéké egész idő alatt csuklott vagy böfögött, időnként még öklendezett is, az már tényleg sok volt. Még Sidney öntöltő teáscsészéjénél is fájdalmas képpel rázta meg a fejét a professzor, hiszen a feladat az idén tanult bűbájok alkalmazása volt, így Sidney életében először elégtelent kapott. Ez igen nagy tragédia lehetett az életében, hiszen ő még ötös alát sem kapott soha. Utolsóként Black és Felícia alkotása következett. A professzor – akármilyen hihetetlen is, tehetséges varázslónak tartja őket. Felícia, ha olyan kedvében volt, már bizonyította is, azonban Black jó hírét csak az tartotta életben, hogy Flitwick professzor szerint éles eszű gyerek az, csak lusta disznó, mint az apja volt. Így amikor a zenedobozt a felnyitotta a professzor aprócska kezeivel, és az életre kelt, mindenki álla leesett a gyönyörtől, és megbűvölve nézték a táncosnő és a madár dalát. Dupla ötöst kaptak, ami megmentette Black sejhaját a bukástól. A fiú azonban semmi jelet nem mutatott afelől, hogy amit Felícia elmesélt Ginnynek, az valóban megtörtént volna. Black továbbra is átnézett a gyönyörű lányon, de ebben Felícia rejtélyes oknál fogva nem talált semmi különöset. 

 A keddi kviddicsedzés elmaradt, ugyanis a csapatkapitány nem jelent meg, ebből adódóan mindenki Merlinnek hálát adva, megkönnyebbülten öltözött át, és indult vissza a kastélyba.

Ginny a portrélyukon bemászva azonnal Felícia várakozó tekintetét kapta el, s mikor a szőkeség odaszökkent Ginnyhez vigyorogva közölte vele:
 - Elmegyünk.

 - Hová? – értetlenkedett Ginny.

 - Hát Roxmortsba. Hova máshova? – csóválta fejét a lány.

 - Hogy mennénk el Roxmortsba – ráncolta homlokát Ginny. Nem is igazán figyelt Felíciára, csak le akart dőlni egy fotelban, és rájönni a Potter-titokra. – Nincs kimenőnk.

 - De ott a félszemű banya púpja – vigyorodott el sokat tudóan Felícia. Ginny felsóhajtott. Egy unalmas esős nyári napon történt, hogy a Weasley gyerekek felelsz vagy merszet játszottak. Ha valaki nem mert valamit megtenni, el kellett árulnia egy titkát. Ron természetesen gyáva volt, mint a nyúl, amikor az volt a feladata, hogy az anyjuk szeme láttára trancsírozza szét a frissen sült pitét. Erre föl ő elárulta a titkot, hogy barátaival gyakorta szöknek le Roxmortsba, ahová hét tikos alagút is vezet. A következő feleleknél Ron elárulta, hogy a legegyszerűbb lejutni a félszemű banya útján, ami a Mézesfalásba vezet.

 - Hiba volt neked elárulnom – mondta Ginny keserűen.

 - De mennyire! – Felícia szeme csillogott.

 - Mit akarsz te ott? – sóhajtott megadóan Ginny.

 - Unatkozok – nyafogta Feli. – Semmi izgalom nincs mostanában az életemben. Le akarok lógni Roxmortsba. Akarok egy kis izgalmat.

Ginny a szemét forgatta de végül így szólt:

 - Rendben van. Csak előbb felviszem a seprűm. – Azzal el is indult a csigalépcső felé, de Felícia kitépte a kezéből a holmiját, és ledobta a legközelebbi fotelba.

 - Ezt majd elintézi valaki. – Feli tekintete megakadt a Creevey fiún, aki mindig áhitattal tekintett a lányra, s kiváló modellnek tekintette a képeihez. Feli sokszor bosszankodott, hogy a fiú rosszabb, mint egy lesifotós. – Colin, drágám, megkérnél egy lányt, hogy azt a seprűt vigye fel, és tegye az ajtónk elé? – Colin lenyűgözve bólintott, megragadta a seprűt, és már rohant is a legközelebbi lányhoz. – Akkor mehetünk – fordult Ginnyvel szembe Felícia.

És mentek.

A Mézesfalásba érve rejtőzködniük kellett egy ideig, hogy az üzlet tulajdonosa meg ne lássa őket, de pár perc elteltével már Roxmorts utcáit rótták. A falu most kevésbé tűnt olyan barátságosnak és meghittnek, mint amikor legutoljára itt jártak. Akkor még az ősz vége fele járt az idő, sárság avar terült el a lábuk alatt, és roxfortos diákok tömkelege telítette meg az utcákat. Most azonban kihaltnak ugyan nem volt nevezhető a falu, de lényegesen kevesebb ember sétálgatott. Ilyen formában nem is különbözött annyira Roxmorts a többi angol falutól, leszámítva azt, hogy ez az ország legvarázslatosabb helye. Amikor két varázsló elsétált egymás mellett, barátságosan biccentettek, vagy egymásra mosolyogtak, s ez tette az egész helyet családiasabbá, mint bármely más hely Angliában.

 - Rendben van – sóhajtott Ginny. – Sétáltunk egy picikét, az adrenalin meg volt. Most már mehetünk?

Felícia hitetlenkedve pillantott barátnőjére.

 - Már hogy lenne minden rendben? Te nem fázol? Muszáj bemennünk

valahová, és meginni egy forró italt.

Ginny a Három Seprű felé pillantott. Mit meg nem adna most, hogy beülhessenek és megigyanak egy nagy adag vajsört. Madam Rosmerta éppen az üzlet ablakáról tisztította le a bagolypiszkot. Ginny még inkább vágyakozott bemenni oda. Amikor Madam Rosmertának engedi ideje, mindig kellemesen elbeszélgetnek.

 - Akkor irány a Három Seprű – ragyogott fel a vörös hajú lány arca. Azonban nem sokáig örülhetett, mert Felícia azonnal mérges pillantást vetett rá.

 - Elment az eszed? Madam Rosmerta szája az első adandó alkalommal eljár McGalagonynak, és akkor majd nézhetünk. Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem még szükségem van a fejemre, márpedig azt minimum leszedi, ha erről tudomást szerez.

Akármennyire volt Felícia a meggondolatlanság és a gátlástalanság megtestesítője, Ginnynek fájó szívvel kellett elismernie, hogy a lánynak igaza van.

 - Akkor hová mennyünk? – kérdezte Ginny türelmét veszte, kicsit sem barátságos hangnemben. Ezt Felícia is észrevette, de ismerte barátnőjét annyira, hogy ezt ne vegye szívére, így inkább nem is foglalkozott a dologgal.

 - A Szárnyas Vadkanba – határozta el Felícia. Ginny elfintorodott, de azért követte a barátnőjét.

Ginny már járt néhányszor a Szárnyas Vadkanban, amikor halaszthatatlanul hívta a természet, bár egyszer sem vette rá magát, hogy igyon ott valamit, vagy egyáltalán alaposabban körülnézzen. Látta azonban, hogy Felícia kutatóan kezdte vizsgálni a kocsmát, így ő is hasonlóan cselekedett.

Szűk és barátságtalan hely volt, és minden szegletét százéves kosz lepte be. De mint minden helynek Roxmortsban, ennek is meg volt a maga sajátos hangulata. Talán azért, mert még az ablakokat is kosz lepte be, vagy azért, mert spóroltak a lámpákon, így gyertyákkal világították meg a helyet, kellemes félhomályba burkolózott a kocsma, és a fából készült bútorok azt az érzést keltették Ginnyben, mintha az ajtón belépve a múltszázadba repültek volna vissza. A legtöbb varázsló csuklyába burkolózott, s akinek látszott az arca, az sem keltett az emberben egy becsületes varázsló képét.

A következő dolog, amire Ginny felfigyelt, hogy a mellette álló Felícia meglepődve szisszen fel.

 - Azok ott… Csak nem? – suttogta, s mereven bámult két csuklyás alakra.

 - Mi az? – kérdezte Ginny megrémülve, s óvatosan követte a két idegen felé sasszézó barátnőjét. Így a kocsma sarkába értek, s Felícia oldalra dőlt fejjel próbálta kivenni a gyanús alakok kilétét. Ezután Felícia egy elfojtott csuklásszerű hangot adott ki magából, és egyszerre csak eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. Ginny kétségbeesetten pillantott körbe, de nem volt ideje rémüldözni, mert hirtelen az ő csuklóján is szorítást érzett, s ez az erős kéz lerántotta a földre.

Egy asztal alatt lapultak, s előttük egy patkányölő növény nézelődött jobbra-balra, így biztosítva takarást az egész kocsma elől, bár ők belátták a Szárnyas Vadkan egészét. A kéz, amely a földre rántotta, továbbra is ráncigálta, arra kényszerítve, hogy behasaljon az asztal alá. Ginny engedelmeskedett, s így tökéletes látkép tárult a szeme elé a kocsmáról. A kéz lazított a szorításon, de azért nem engedte el. Mikor azonban megpillantotta a tulajdonosát, dühösen tépte ki kezét a szorításból.

Ugyanis mellette Harry Potter hasalt a maga pápaszemes, beképzelt hólyag módján, s nagyképűen vigyorgott Ginny orra előtt. Potter mellett Leonardus Black volt, aki szokás szerint az érzelem legkisebb jeleit sem mutatta, csak bámult előre, ám Ginnynek az feltűnt, hogy fejét egy leheletnyit Felícia felé döntötte. Valószínűleg Black volt az, aki Felíciát rántotta le a földre, de úgy tűnik, ő nyomban el is engedte a lány kezét.

 - Szóval ezért – mormogta Ginny dühösen Felinek. Felícia egy másodpercig „végre már, hogy rájöttél” pillantást vetett Ginnyre, majd színpadiasan meglepődött.

 - Te meg miről beszélsz? – Felícia nevetségesen rossz színésznek bizonyult.

 - Fogjátok már be! – suttogta Black.

 - Hogy jutottak le? – kérdezte Potter.

 - Megvannak a módszereink – vont vállat Ginny. – Mert ti mit csináltok itt?

Potter felmérte az esélyeit, átgondolta, hogy érdemes-e titkolózni, majd a végén úgy döntött, hogy nem, s némát mutatott a két csuklyás alakra, akik közvetlenül előttük ültek. Tőlük akadt el Felícia szava is, amit Ginny nem értett, miért.

És ekkor látta meg, hogy ki rejtőzik a csuklya alatt. Regina Lestrange volt az, Leo másodunokatestvére, s a szörnyű háborúban élt Voldemort leghűbb csatlósa, Bellatrix Lestrange lánya.

 - Szeretlek – suttogtam mire a másik csuklyás alak elmosolyodott. Neki az arca alsó fele nem volt takarásban, s azt sűrű szeplők fedték.

 - Én is téged – mondta az ismerős hang. Túlságosan ismerős hang.

A személy ugyanis nem volt más, mint George Weasley.

Ginny szíve hatalmasat dobbant a döbbenettől, majd érezte, hogy verejtékezni kezd a homloka. Mélyeket lélegzett, s a piszkos ablakokra tekintett, amin túl friss levegő mozgolódott, amire hirtelenjében hatalmas szüksége lett. Nem akart több látni, sem hallani, csak az ablakra koncentrált.

A fák levetkőzték lombkoronájukat, csupasz ágakkal várták a levegőben érezhető közelgő fagyot. November első harmada volt, az idő már inkább volt tél, mint ősz, csípős szél dermesztette meg a nyáron gondtalanul zümmögő bogarakat, s az oszlopokon ücsörgő baglyok felborzolt tollazattal huhogtak. A mostani idő legmeghatározóbb érzése a várakozás volt. Mindenki, aki élt és mozgott, a zsigeriben érezte, hogy fel kell készülni valami szörnyűre, csak nem tudták, hogy mi az. A legtöbb ember egy minden eddiginél pusztítóbb fagynak könyvelte el ezt a furcsa érzést, és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy ennél többről van szó. Hogy a közelben rejtőzködő démonok sötét felhőkkel takarják el hamarosan a fényt nyújtó eget.

A tél változást szül, s a nyár még nagyon messze.

Az emberek fejében meg sem fordult a felvetés, hogy a sorsukat nem kerülhetik el.

Nem gondoltak rá, hogy nem élhetnek vihar nélkül. 

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.08.05. 18:10 Böszme Apó Nem túl harcias komment a 9.-es fejezethez "Öhm, a Rákóczy túrósról. Őrület, hogy micsoda finomságokat ki nem találnak a magyarok." No, ezért külön big like jár! :) De ha már itt tartunk, a Magyar Menydörgőt miért hagytad ki?? Jó látni, hogy ennyi kis elejtett nemzetieskedésből végül is mivé lett az Elnökasszony! ;) Gyerekek, a nacionalizmus menő! Ja és persze ne dohányozzatok!   ...zsarolva!