Kedves Dimidiumom!

 

Alkonytájt ködös szürkület vonult,

S mi eddig meg nem értő, idegen kezeket fogtunk.

Hajdanán könnyes szemmel néztem,

Miként tölti ki megannyi barát egészem,

Kik fogták kezem, mondták, szeretnek,

Mégsem voltak sosem igazán mellettem.

Sorsunk felett az ég még virradatkor beborult,

A viharfelhők mögé minden napsugár beszorult.

 

Könnyes szemmel kerestem az utamat,

Mégsem találtam mást, csak eme sötét szavakat:

Magány és kárhozat.

Voltam hát fájdalomkereszten áldozat.

Örök tél fojtotta lelkem legszebb reményét,

Felemésztette a halál örök álmom éjét.

Sorsunk felett az ég még virradatkor beborult,

A viharfelhők mögé minden napsugár beszorult.

 

S mikor már szemet hunytam az örök tél felett,

S belenyugodtam, utamat én már nem lelem,

Ezernyi fénysugár tört át a Horizonton,

A felkelő nap végre nyarat hozott.

Tél után nyár? Hová tűnt a tavasz?

Damságot nem ismerők gúnyosan kacagnak.

Ketten tudhatják a titkot – Te és Én:

Akad egy-egy ezredév,

Mikor két tévelygő lelket szül a viharos ég,

Kikben ott bújik a jobb jövőért harcos én,

Csak épp meglapult, mint vad viharban a kismadár,

Ki párját várja, hogy biztosítsa oltalmát.

Szilánkokkal kirakott út – így vagy úgy – de összeér,

S egy dimidiumság veheti kezdetét.