Egyetlen éjszakára enyém lett a világ,

Ahogy boldog záporesőt kap egy beteg kis virág.

Egyetlen éjszakára mesés való lett álmomból,

Így röpítik az angyalok az életbe a haldoklót.

Te leheltél életet vágyaktól elnémult számba,

Ekkor lángolt fel a kiolthatatlan halotti máglya.

Ezen az éjjelen nyár tetőzött a rónán,

Virágzik az én fehér rózsám.

Ám az álom örökké csak álom marad,

Kacagó boldogságom hosszú úton sosem szalad,

Mert Te sietsz előre, messze magad mögött hagyván,

Gyenge vagyok, hogy elszakadjon a rablánc,

Mely a magányhoz csatol, cinkosa a reménynek,

Hozzád én bizonyultam kevésnek.

Ősz süvített, valóságod már csak emlékfoszlány,

Hervad már az én fehér rózsám.

Rájöttem, nincsen út, melynek végén vársz rám,

Így röpülsz Te fekete angyal szárnyán.

A játszma elbukott, reményem már halott,

De szentül esküszöm, Te voltál a legszebb tavaszom.

Mint penge a vérző sebbe, annyira fáj,

De emlékedet ragadja el tőlem a halál,

S én eltemetem az érzést, mi valaha megragyogtatott,

Bennem meghalt valami, s a tiszta álomvilág elhagyott.

Beállt a tél, szívemben újra hó áll,

Nagyon fáj, de elhervadt az én fehér rózsám.

Sarnyai Vivien

2014.06.29.