Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Nem lehet!	Viviána	2015.06.29. 15:01
Törött szárnyú sólyom sír a Kárpát-bérceken, Hangja esdeklő, de a válasz megrekedt, Mert egy viharban, mikor hegyek dőltek össze, Egy éjjelen, mikor szónokok némultak el örökre, Igazságot tett az Ég, melyben hazugság bújott, S e hazugságban egy nemzett elbukott. Mára minden lángoló szívet megemésztett a feszület? Kérdem én – ez a magyar becsület?   Megláncolt kisharang a felvidéki hegytetőn, Hogy kongott egykor! Pozsony beleremegett! Ma már csendes, mint szellem járta temető, Néma, akár Haláltól a jeges lehelet. Mára minden lángoló szívet megemésztett a feszület? Kérdem én – ez a magyar becsület?   Remegve őrzi még a magyar Vereckét, S egyre csak várja, míg benyargal a hét vezér, Kik ledobják a terhet, s égbe kiáltják, Magyarország röpül tovább az idő szárnyán! Mára minden lángoló szívet megemésztett a feszület? Kérdem én – ez a magyar becsület?   Ó, dicső Erdély, mi Tündérországunk, Vérben úszik már a csodavilágunk. Csaba gyermeke tartja még székely zászlaját, S töretlen szívvel várja az évezredes hazát. Mára minden lángoló szívet megemésztett a feszület? Kérdem én – ez a magyar becsület? ...   Tovább…

Múltba veszett	Viviána	2015.06.29. 15:00
Nem tudhatod, mit jelent számomra két szemed… Mikor rám téved olykor kósza tekinteted, Árral szemben sodródok valamiért, Mit talán soha utol nem érhetek. Ködös álmomban remegve érted nyújtom kezem, Futok egy jövő után, mely a múltba veszett.   Nem tudhatod, mit jelent számomra a hangod… Egy halott szív erőtlenül esdekel, Csak szólj egy szót, s én örökké neked dobogok szerelmesen. Mert te ereszkedsz az árral szemben, Kitől én oly messze vagyok, Reménybe fulladt beteg szívem csak te gyógyíthatod. Ködös álmomban remegve érted nyújtom kezem, Futok egy jövő után, mely a múltba veszett.   Nem tudhatod, mit jelent számomra rám eső figyelmed… Mikor rám téved kósza tekinteted, S hozzám szól nevető hangod, Gyorsabban evezek az árral szemben, S halott szívem megtörten újra feldobog. S bár remegve érted nyújtom kezem, ki már a múltba veszett, Azért én futok egy jövő után, Melyre talán ködös álmomban lelek.   Sarnyai Vivien 2014. február 22.

Feketén-fehéren	Viviána	2015.06.29. 14:59
Feketén-fehéren   Rögös utakon rozzant vonat zakatol, Egyre csak gyengébb, a fűtők nem rakják már a szenet, S közben véres pelyhekben havazott, havazott, S a kisvonat elbukott a síneken. Mentem én is előre. Elbuktam, s többé nem reméltem, Így lett megírva sorsom feketén-fehéren.   Fekete szekerem volt, melyet hét fehér paripa húzott, S a szekeret ragyogó tündér hajtotta. S e tündér meseszép, bár sötét ablakok mögé bújott, Széllel fútta halk meséjét senki nem hallotta. De a tündér csak hajtott előre, Hátha egy nap majd célba ér, Ám az én paripámat a reménytelenség köde megölte, S a tündér kudarcba fáradva várta, jöjjön el a néma vég: Csendben fulladni meg álmokban, vágyban és reményben, Így lett megírva sorsom feketén-fehéren.   Az én szívem másokért dobbant fel először, S másokért fog kihunyni szememből a fény, Ez a lány más boldogságának nyomorúja lesz – az Ég így döntött. Még fájóbb hát, mikor szíven szúr egy jéghideg kés, Égbe küldeném már lelkem, mi hogy van nekem, rég nem érzem, Így lett megírva sorsom feketén-fehéren.   Én azért vagyok, hogy bárkit szeressek, Míg tőlem mindenki ridegen elfordul, Én azért vagyok, hogy másban jót keressek, És mosolyogva tűrjek, mialatt könnyem kicsorbul. Engem fűtött a vágy, hogy jót tegyek, De a kisvonat kisiklott, Lelkem tündére elmesélné a csodás titkot, Csupán annyit kértem, hogy valaki szeressen. Így kell ennek lennie? Hová tűnt a fehér? Egy hajnal meghasadt, s a világból kihunyt a remény, Így az én sorsom nem máshogy lett megírva, csak feketén, Feketén.     Sarnyai Vivien 2014. április 12.

Ezen az éjjelen	Viviána	2015.06.29. 14:58
Néma vándor menetel a szilánkos úton Megtört szívvel, csonka hittel, Minden lépése – az ég parancsolá – könnye hulljon.   Ezen az éjjelen a kegyetlen varjú fekete szárnyán vitt el, Elröpített egy mezőre, hol halálangyalok hegedülnek. A könnycsepp megfagy az arcomon ezen a téli éjjelen, Remegő testem köré nyálcsorgató hiénák szegülnek, S röhögve várják, hogy a bánat gyilkosa tépjen széjjel.   Ezen az éjjelen a halál feketeruhás menyasszonyává lettem, S mikor hitvesi csókjával jeges ajkamra lehel, Egy gyenge pacsirta vállamra száll, és erőtlenül dalra fakad. És fellángol a föld talpam alatt, És csak húzzák és húzzák a muzsikát a halálangyalok, És nem vagyok erős – térdre roskadok. Egy régi pirkadatot hozott el szívem pacsirtája, De nem több ez, csak emlékem látomása.   Mennyi fal felépült már, de mindannyi romba dőlt, Ám egy vaskaput nem döngetnek a kacagó idők. A vaskapu mögött ott nyújtja kezét az én szikrázó álmom, De a szellő nem röpíti hozzám angyalszárnyon.   S mikor az ördög tüze összeölelkezett felettem, S a halál hitvesi csókját ajkamra lehelte, A ménkűt sújtó, Isten szórta vihar elvonul, Megtört szívű magamnak tiszta hite megcsonkul. Már látom, hogy a hibás én vagyok, Már látom, rám csak átkot vernek a csillagok. Senkik királyának leggyengébbike én vagyok, Énekes madárka rozsdás kalitkájában maradok.   Ezen az éjjelen a vaskaput nyitó kulcs végleg elveszett, Ezen az éjjelen halálangyalok szabdalták fel lelkemet. Ezen az éjjelen kacaghattak mindazok, Kiknek boldogság-partjukhoz halálnászom a révút, Mert ezen az éjjelen az én édes pacsirtám örökre elnémult.   Sarnyai Vivien 2014. március. 31.

Tavaszodik	Viviána	2015.06.29. 14:55
Ezernyi virággal zöldellnek a fák, Talán az idő elhozza lelkem tavaszát? Túl hosszú volt az éjszaka, Nyári álmokkal szőttem teli, Zord szelek téptek, de a remény mindig megmaradt. Most két fehér galamb az eget szeli…   Két fehér galamb az eget könnyedén átszeli, Egyik párkámra repül, rám néz kedvesen, Másik pedig messzebb, szívem másik felét keresi. Talán leszáll majd hozzá, s elhuhogja lelkem szerelmesen. S itt és most – talán soha többé – de elhiszem, Mert az aranyló napsugár áttör a szürke fellegen.   Most a legszebb szempár mögött bíztató jeleket látok, Benne a szerelem, a láng, a vágy énirántam. Talán nem több, mint oly nagy akaratomból szült álom, S egy vízió: Mélyen szemembe néz, lágyan végigsimít arcomon, S puha csókot lehel számra, mely hajdan érte rimánkodott.   Talán csak egy illúzió… De most elhiszem. Most, hogy a napsugár áttör a fellegen, Elhiszem, hogy virágzik a remény, S elhozza majd a gyümölcsét. Most hiszem, Hogy az idő elhozza végre lelkem tavaszát, S eltűnteti szívemből a keserű, fekete halált.   Sarnyai Vivien 2014. március 9.

Halál szárnyán	Viviána	2015.06.29. 14:53
Az én tavaszomnál nincs hamisabb a világon, Az én tavaszomba fekete varjú költözött, S bár kacagó pillangók repkednek a portalan virágon, A kéklő ég fölöttem pusztító jégesővel öntözött.   Valahol messze tőlem daloló pacsirta száll, De olyan távol, hogy lelkem már reményt sem talál. Mert ő egy álom volt. Miként a szárnyaszegett madár tudja, Az ég táncosa nem lehet, Azért kecsegteti a szárnyát, hátha majd felhő hátán evez. De az én szárnyam letörött… Az én Világom elszökött…   Szívemben nincs már pacsirta, csak a fekete varjú tép. Olyan hideg, mint egy véget nem érő, hosszú tél. Belefáradtam… Talán most véget vethetnék. Talán most végleg eltűnhetnék.   Ha most elillanok a téllel együtt csendesen, Az átkozott varjú tovább nem kerget. Ha most elillanok a téllel együtt csendesen, A jég a vízben én leszek, Az eső a pusztán én leszek, A hideg a szélben én leszek, A fájdalom a nem emlékező szívekben, Bizony az is én leszek.   Ha most végleg elmegyek…   Sarnyai Vivien 2014. március 26.

Volt egyszer	Viviána	2015.06.29. 14:52
Volt egyszer egy lány, ki fölött megállott az idő rostája. Ki megragadt holdvilágos éjjelében, S kacagtatja, kacagtatja soha meg nem történt meséje, S a sors véres muzsikáját zongorázza, Mire vöröslő lábbal, zokogva táncol nyughatatlanul. Volt egyszer egy lány, ki fölött szemet hunyt az Úr.   Volt egyszer egy lány, kit bolondos álmok téptek. Kinek minduntalan felcsillan egy messzi fény, Mi megannyi varázsos látomást idéz, S ólomsúlyként indulnak meg felé a feketellő léptek, Bár őt a csalódás keserű démona tartja rabul. Volt egyszer egy lány, ki fölött szemet hunyt az Úr.   Volt egyszer egy lány, kit ezüstlő angyalok csókoltak. Kit egykoron jobb kezében tartott a nevető mindenség, Most a porban erőtlenül bukdácsol, nyomában a reménytelenség, „Eljő még a te időd” – keserűségek közt a szellő ezt suttogta, Mire a lány kérni: „Illő-e óriásnak lenni láthatatlanul?” Volt egyszer egy lány, ki fölött szemet hunyt az Úr.   Volt egyszer egy lány, ki fényt látott a sötétben. Ki vöröslő rózsát növesztene a fekete hamuból, Ki angyalt reptetne ki a démoni kapuból, Ki maga is angyalként szállna a lángoló pokol peremén, Ki égig érő toronnyá tehetné a porladó Világot alaktalanul, De ez az a lány, ki fölött szemet hunyt az Úr.

Csak az erdő	Viviána	2015.06.29. 14:51
Erdő. Sötét erdő előttem, Mögöttem és köröttem.   Milyen tréfás, milyen vicces! Mély, sötét árokból fel-felmásztam, Kúszva sírtam, de nem hibáztam, Csak haladtam fel-fel a fény felé.   És ahogy egyre feljebb értem, A fénytől nem messze lábam alatt A Sors hidat formált segítségképpen. Ekkor hittem… Hittem, hogy képes vagyok erősnek lenni, Bátornak és merésznek lenni. Akkor elhittem, hogy madár lehetek… Akkor elhittem, hogy repülhetek…   Aztán valami az árok mélyéről, Lelkemnek legzordabb démona Felordított, s lerombolta a gyenge kishidat. Boldogság? Csak egy tékozló álom nekem, Semmi sem bírná üdvre átkozott lelkemet.   Visszazuhantam. Egyedül maradtam összetörve… Nekem nem járnak szárnyak, csak nyomorúság, Nekem nem jár a hit, nem jár a boldogság.   Csak az erdő. A sötét erdő előttem, Mögöttem és köröttem, Melyben – érzem – elvesztem örökre.

Láthatatlanul	Viviána	2015.06.29. 14:50
Mikor tavaszi reggelen a Nap felbukkan, S álmos reménysugarakkal tör át a Horizonton, Te szívedben tiszta álmokkal kelsz, Bízol benne, hogy az élet megcsókol újra. Boldogság után sóvárgó vágyad szüntelenül ostoroz, Mégis felállsz, hátha ma lelkedben boldog dal kel. Én ott leszek melletted láthatatlanul.   Mikor ridegséggel palástolt szíved feldobban, S erőt gyűjtesz, hogy ma valóra váltsd álmodat, Te kétségbeesett imát mondasz akaratlanul, Én ott leszek melletted láthatatlanul.   Mikor a Nap leszáll, S reményedből szőtt szárnyad letörött, S te már nem gondolod, hogy a zivatar valaha is eláll, Nem tudsz gátat vetni, jön a bánatözön. Mikor kételyed támad álmod tisztaságában, Mikor egyedül maradsz reményviharod pusztulásában, S sóvárogsz valami után, mi én soha nem lehetek, Te nem tudhatod, de én ezt az utat számtalanszor megtettem. Nem számít, hogy mint egy éjben rejtőző fekete hattyú, Én akkor is ott leszek melletted, Mint mindig – láthatatlanul.

Az én nagytatám	Viviána	2015.06.29. 14:46
Milyen rövid volt idén a Tél, Épp, hogy csak leszállt az alkony, S tettem egy-két lépést a szűz havon, Már rohant is el kacagva, Szeleburdin, s eltűnt a láthatatlanba. Furcsa… Milyen rövid volt idén a Tél.   Az én Nagytatám harcos. Élettel vív és sorssal hadakozik, Büszke szívében magyar erő lakozik, S nincs semmi a világon, Mi tartását meggörbítheti. És harcol. Folyton folyvást harcol, Élettel vív és sorssal hadakozik.   Az én Nagytatám elfáradt. Alszik csendesen a ködlepte folyón, Rév viszi messze egy romlott parttól. Angyalszárnyat sző hátán sok álma és reménye, Ezüstlő gatyásgalambként szárnyal a mennyei égbe. Megpihent hát a csillagok közt Földi harcosok patrónusaként, Furcsa… Milyen rövid volt idén a Tél.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk