Nem vagyok |
Viviána |
2015.06.29. 15:21 |
|
Nem vagyok én kedvese, sem édese
Sem hitvese senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Nem vagyok én nagyvilág, sem mindenség,
Sem szép virág, sem csillagfény
Senki kopár egén,
Kopár egén.
Vagyok én csak messzeség,
Meg bússág meg ridegség
Hosszú téli éjszakán,
Téli éjszakán.
Vagyok én az érthetetlen,
A hűségben értelmetlen
Rút kis némaság,
Vagyok kis némaság.
Üldöztem már vétket és mérget,
Hajnaltájban megfogantam,
Keresztre feszülni rohantam,
Felfeszülni keresztre,
A szerelem keresztjére.
|
Magyar advent |
Viviána |
2015.06.29. 15:19 |
|
Tél volt valamikor a múltban,
Szörnyű tél és csend,
Kacagó napsugarak melege régen szétszéledt.
Nem daloltak az angyalok már égi muzsikát,
Ördög lepte a Földet, megromlott a Világ.
Mint milliónyi szebb napot remélő árva,
Úgy vártak ők csendesen a fényes Messiásra.
Mikor téli fagytól sok reménylő hang megrekedt,
Mikor jég dermesztette a dobbanó szíveket,
Akkor szállt le Ő, a teljes pusztulásban,
S tett halk angyalként isteni csodákat.
Kételkedők duruzsolták, ki ő, s honnan jött?
Reményre vakok szemébe álmot hogyan szőtt?
Csak bosszankodtak hevesen, de nem jött a válasz,
Ó, hogy szőhet az ember hitből angyalszárnyat?
Mert ő volt hát Isten fia, ki hitet adott,
Abból szárnyat szőttek, így születtek meg a földi angyalok.
Angyalok voltak ők, kik az égig szálltak,
Honnan igazságot hozhattak a bűnös világnak.
|
Mint egykor régen |
Viviána |
2015.06.29. 15:17 |
|
Mint az alkonyatból elveszett pirkadat,
Vagyok, mint a szunnyadó virradat,
Hol jégvirág melengeti fagyott szívemet,
Ott alussza álmát a reménylő kikelet.
Jégkirálynő jár-kél a hajnali télben,
Semmi sem olyan már, mint egykor régen.
Ha volna rá szó, furcsának mondanám,
Mikor dalra fakad egy láncra vert rabmadár,
Ki tündöklő egésszel soha nem volt szabad,
Lágy kis röpte mégis vad vihart kavar.
Emlékképek tűnnek fel az égen,
Semmi sem olyan már, mint egykor régen.
Örök fagyban voltam én a jégtörő,
Reményem rég halott, kételyekben őrlődő,
Egyszer bukkantam rá a csodás tavaszra,
Lelkem tünemény volt porfelhőben kacagva,
S csillogni kezdtem a fenti messzeségben,
Semmi sem olyan már, mint egykor régen.
Lehullott csillag lettem, mint a drága Délvidék,
Bizakodó hit nem dobogtatja már a szívét,
Felemelkedtem én egyszer a fekete hamuból,
Mégis elbocsájtottak az angyalok fehér markukból.
Elrepültem messze, visszatértem télre,
Semmi sem olyan már, mint egykor régen.
Ez lenne hát a Sors? Milyen furcsa!
Mikor nyaram tüze már fel-fel gyúlna,
Elragad a Halál, vissza a fekete télbe,
Örök útitársam csak a szüntelen sóvárgás,
Lesz-e valaha már, hogy eltűnik a sötét ármány?
Lesz-e valaha még, mint egykor régen?
Sarnyai Vivien
2014-09-25
|
Utolsó |
Viviána |
2015.06.29. 15:14 |
|
Utolsó szirom hullott ma le a földre,
Utoljára hullik most porba könnyem,
Utoljára öleli torkom a mérgező kígyó,
Utolsó búcsúmat csak Neked írom.
Elkanászodott, gyenge lelkű kisleány,
Mint örök álmodozó, így bukkant a Sors reám,
S taszított egy útra, hol Te lépkedtél előttem,
Így meneteltem, bízva egy szerelmes jövőben.
Te voltál a napfény a komor sötétben,
A múlt fekete rózsái közül csak te ragyogtál fehéren.
Messze tavasz kacagott egy fájó téli órán,
Feltűnt az én fehér rózsám.
Aztán hátrafordultál, rám mosolygott szemed,
Ahogyan először simít meg szerető család árva gyermeket.
Rólam leszakadt a lánc, melyet kárhozatom cipelt,
Óh, szívem mennyi átkozott reményt elviselt!
Te voltál az első napfény, mely áttör az örök éjjelen,
Ám a bukás démonától tépett a félelem.
Azért megérkezett a tavasz, ezer reményt szórván,
Kinyílott az én fehér rózsám.
|
Szétszakított csillagok |
Viviána |
2015.06.29. 15:12 |
|
Kedves Dimidiumom!
Alkonytájt ködös szürkület vonult,
S mi eddig meg nem értő, idegen kezeket fogtunk.
Hajdanán könnyes szemmel néztem,
Miként tölti ki megannyi barát egészem,
Kik fogták kezem, mondták, szeretnek,
Mégsem voltak sosem igazán mellettem.
Sorsunk felett az ég még virradatkor beborult,
A viharfelhők mögé minden napsugár beszorult.
Könnyes szemmel kerestem az utamat,
Mégsem találtam mást, csak eme sötét szavakat:
Magány és kárhozat.
Voltam hát fájdalomkereszten áldozat.
Örök tél fojtotta lelkem legszebb reményét,
Felemésztette a halál örök álmom éjét.
Sorsunk felett az ég még virradatkor beborult,
A viharfelhők mögé minden napsugár beszorult.
S mikor már szemet hunytam az örök tél felett,
S belenyugodtam, utamat én már nem lelem,
Ezernyi fénysugár tört át a Horizonton,
A felkelő nap végre nyarat hozott.
Tél után nyár? Hová tűnt a tavasz?
Damságot nem ismerők gúnyosan kacagnak.
Ketten tudhatják a titkot – Te és Én:
Akad egy-egy ezredév,
Mikor két tévelygő lelket szül a viharos ég,
Kikben ott bújik a jobb jövőért harcos én,
Csak épp meglapult, mint vad viharban a kismadár,
Ki párját várja, hogy biztosítsa oltalmát.
Szilánkokkal kirakott út – így vagy úgy – de összeér,
S egy dimidiumság veheti kezdetét.
|
Napsugaram |
Viviána |
2015.06.29. 15:12 |
|
Elhittem... Én tényleg elhittem,
Hogy két kezem erős – falat építhet,
Mi érzelemcsapáskor túlélni segíthet.
Porladó sziklából faragtam hosszú időn át,
Nem gondoltam volna, hogy áttöri a szökőár.
Köröttem minden üres volt és fekete,
Csak álltam ott némán, mint megtört gyerekek,
S nem gondoltam volna, hogy jöhet még virradat,
Mi szabaddá engedhet egy jégbe zárt kismadarat.
Magányosan bukdácsoltam egy vaksötét úton,
Minden lépésem csak rágódás a szaggató múlton.
Egyszer csak átlibbent egy ragyogó napsugár,
S beszökött a tavaszom milliónyi madárdal után.
Felvirradt a nappalom, mert Te ott álltál előttem,
Tompa remény füstfelhői gomolyogtak köröttem,
Hogy ezen a tavaszon, talán megcsókol a kacagás,
S elnyerheti szívem szerelmes szabadát.
De a te napod fénye nem csak játszik,
Melegen csiklandozza arcomat,
S mikor ajkam már kacagni látszik,
Beáll a szörnyű alkonyat.
Te ellibbensz tőlem, s játszol csak tovább,
Akkor rájövök, porba hullott megint sok égi fohász.
|
Fehér rózsám |
Viviána |
2015.06.29. 15:08 |
|
Fekete rózsák nyílnak az udvaromban,
Melynek tüskéi milliószor vérem hullatták,
S szívem gyötri hegek milliója,
Hisz e fekete rózsák annyiszor szabdalták.
Minden lépésem tövisbe futott.
Minden csillagom a mélybe hullott.
Minden reményem fájdalommá vált,
Így lett minden szerelem fekete rózsává.
Én gyenge vagyok, mert heges szívvel szeretek,
De kevés vagyok, hogy átkaroljon a szerelem.
A magány mérgében némán fuldoklom,
Fekete rózsák tüskéjébe kapaszkodom.
Jól tudom, hogy a te rózsád is fekete,
Minden tüskéje az önvád gyötrő szelleme.
De mit tehetnék?
Csókolja szívem szüntelenül egy reményfoszlány,
Hogy talán te vagy az én fehér rózsám.
Sarnyai Vivien
2014. május 05.
|
Epistula de quaerendo inresponsibili mihi |
Viviána |
2015.06.29. 15:07 |
|
Nem tudom...
Nem tudom szívem miért hajszol egy köd lepte utat,
Hol remegő lépéseim mind ingoványba futnak.
Bárcsak tudnám, miért cipelek keresztet,
Mit magam fájából faragtam saját kezemmel.
Csak pengetem a lantot szívem panaszával,
S magam üldözöm rózsámat a halál pitvarába.
Mikor tél lepi lelkem jeges üregével,
Sírva reménykedem szép tavasz reményében
Mert ha fáj is a tavasz,
Mert nyárrá sosem válhat,
Súg nekem pár tündérszavat,
S nem adja be derekát rózsám a halálnak.
De jaj, a vihar tavasszal zúg igazán,
Így borítják az angyalok a végzet alkonyát.
Bárcsak tudnám, szívem miért szeret és remél,
Miért nem ölti fel vágyam a feketét?
Sok volt már az álom, mind kudarcba fulladt,
Csalódások patakja vad folyóvá duzzadt.
Ó, Isten az égben, hogy szeretném tudni,
Miért kezd szállni a madár, ha szárnya letörött,
Miért dobban a szívem, ha nyaram elszökött?
Elrejtőzni csendesen egy hazug vigaszban,
Én nem tudom miért,
De az én rózsám nem hajlik meg a viharban.
Sarnyai Vivien
2014. június 02.
|
Bukott játék |
Viviána |
2015.06.29. 15:05 |
|
Hófehér ruhában sétáltam az Élet mezején,
S közben féltem, hamari díszem lesz egy fekete szemfedél,
Hisz a magány kínzó démona fut utánam,
De ott tündököl előttem egyetlen aranyló Mentsváram.
És loholok utána, hiszem, hogy ott vár rám a szeretet,
Reményemből szőtt törött szárnyam égig érő.
Nem maradt már más – minden üres és fekete,
Csillagaim megtörve hullanak le a sötét égről.
S ahogy futok aranyló Mentsváram felé,
Két lában egyszerre mocsarat lelé.
Nem törődöm vele.
Hófehér ruhában gázolok a mocsártengerben,
Bemocskolva, fuldokolva,
Még akkor is azon egy vágyat kergetem.
S egyszer csak megérintettem,
Csupán egyetlen pillanatra.
Azután Mentsváramat elnyelte a mocsártenger,
Én pedig két világ közt meginogtam:
Élve, vagy halva.
Szeretnék már lélegezni, a mocsárból a kiutat keresem,
Erőt merítek, ha naivan álmodom a szépről,
De nem maradt már más – minden üres és fekete,
Csillagaim megtörve hullanak le a sötét égről.
Nem! Nem akarok már álmaimban élni!
Én valóságot akarok!
Fájjon, ha fájnia kell, ettől már nem tudok félni.
Csak az önvád láncát ne! Szállni akarok szabadon.
Szállni, mint egy madár, kit megcsókol a szerelem,
De tudom, bukott játék ez.
Csak a halál torkába lehet ugrani a mocsári révből,
S hová süllyedek, néha feltör majd egy halk ének:
„Nem maradt már más – minden üres és fekete,
Csillagok közt én üstökösként hullottam le a sötét égről.”
Sarnyai Vivien
2014. április 25
|
Egyetlen éjszakára |
Viviána |
2015.06.29. 15:04 |
|
Azt mondják, olykor-olykor megesik,
Hogy az élet elsuttogja a jövőt,
S hajnal sötétben meglesheti,
Kiknek aranyszálat osztott a sorsszövő.
Egy viharos nappalon két fehér galambot láttam,
Az ég majd' a földre szakadt,
De ők tovább már nem szálltak,
S a vihartenger közepén turbékolt a két fehér galamb.
Ezen az éjszakán én igazán szerettem,
És Istenem, tudom tréfás, de engem is szerettek.
Volt egy éjszaka, mikor álmaim reppentek ki szívemből,
Angyalként szállva – még ha csak egyetlen éjszakára is,
De valóra vállt.
Egyetlen éjszakára romba dőlt otthonom, a fekete erdő,
Hol viszonzatlan, reménytelen magamnak bús szíve lakik,
S elhallgattatta az örök kétség gyötrő szavát.
De mikorra a Nap ádáz koronája felbukkan,
A csoda egyszerre véget ér,
Nekem nem jár a szeretet, megértettem rég,
S a boldogság úton haladóként megint elbuktam.
Kacagok mégis, mert egyetlen éjszakára enyém volt a világ,
A két fehér galamb röpült ott is, hol a vihar halált kiállt.
Sarnyai Vivien
2014. április 22
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
