Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Hótemetés	Viviána	2015.06.29. 15:37
Csitt, csak csitt, hallgass! Te hallod a sóhajok szelét? Hallod a szürke Napnak tűnődő neszét? Amott a Szorakte eltűnt méltósága, Töprengve sírdogál új lombot várva.   Én úgy vagyok, hogy a hó, Mint angyalképbe bújt ármány, Mint vérgyilkosokat rejtő faló tündököl gyenge, fájó szívet várván. Tudod-e, hogy idén a hó ártatlan, mint a beteg gyermekek? Megfullad ott tűnhetetlen vágyakban és Istenemre! Ha tudnád, hogy szeretett! Az égen szálló sólyomról álmodott, S mikor az leszállt havat kóstolni, Felgyulladt a hólepel szerelemtől boldogan és jéggel... jéggel kezdett lángolni. Mint ezernyi fehér lepke, Csak hulltak a pelyhek, Ádáz sólymot mind mélyebbre temette, Mert Istenem! A hó annyira szerette! Akarta ölelni és soha nem engedni, ily lángolón örökre szeretni. De az ostoba sólyom csak kacag s már repül is tovább, Ma éjjel már csillagot csókolni szalad, Ezer éjszakán látod az éj vándorát. S szegény hólepel; azóta csak hideget érez, Fehér szíve sólyomtól lett véres.   Hallod-e, hogy a téli Napnak mit dúdol a szél? Ne sírj, kedves, Csitt, csak csitt, hallgass! Egyszer úgyis elmúlik a tél.   Sarnyai Vivien 2015 június 18

Gyászjelentés	Viviána	2015.06.29. 15:35
elentjük remegő szívvel, szavunk visszafojtván, Meghalt drága hazánk, a jó Magyarország.   Volt ő zendülő és lázadó és büszke forradalmár, Meghurcolt és győztes a népek örök harcán. Adott hont árvának és megsebzett bajtársnak, Tépettje volt talpig becsben megannyi árulásnak. Tiporta már földbe vad vihar Nyugatról, Keletről, Mindig talpra állt s kivágtatott a halálveremből. Ő volt hát Magyarország, a drága jó hazánk, Kit befogadott hontársaink a pusztulásba juttatták. Hogy miért ítélték halálra? Ne kérdezd, nem tudom! Miképpen azt sem, miért feszíttetett keresztre Krisztusom; Égből lett a föld, pokolból a Világ, Hol tiszta lelkű az áldozat, s a bűnös lett a király, Ki szabadon börtönöz, üt, öl, ha kell, Lásd csak be, vén Európa az ördög cinkosa lett. Két évezrede Mennyből szállt le az angyal, Tiszta lelkű, igaz szavú, szívében szeretet, Nem volt helye Világban, mit gyilkosok uralnak, Emberiség bűnét vállán hordva vállalta a keresztet. Alkony szállt le a Földre, meghasadt az ég, Így halt hazám hős halált a tisztább virradatért. Hitte Krisztus a feltámadást, hidd te is hát, Magyar, Állj elő a kopjafához, reményed büszkén szavald!   Itt nyugszik most Magyarország, csonkán és darabokban, Addig nyugszik, míg bátorságot nem lel szavatokban. Mikor évszázados gyász után új életre sorakszik hadunk, Feszítsük ki a kopjafára, hogy feltámadunk!   Sarnyai Vivien 2014 október 22

Hajótörés	Viviána	2015.06.29. 15:34
Undorító, mocskos vihar volt a mi átkozott tengerünk, Nem kell, nem kell már tovább lengenünk Az össze-vissza, kusza hajón, Mert én, a kapitány tengerbe vetettem az én bűnös, erkölcstelen sapkám, És én, én vagyok az, ki léket fúr hajónkon, had nyelje el a halál, Süllyedjen mélyre, soha vissza ne jöjjön, Vad cápák martalékaként dögöljön!   A legfehérebb, legszentebb rózsám te voltál, Most nem csak fekete és mocskos lettél, De téged teszlek süllyedő hajómon fogollyá, Hogy honodba, a pusztulásba menjél! Óh miért, miért nem láttam? Mocsokban nyíltál, sár a te leveled, Tetőled tanulhatnának a rongy emberek. A te rózsád a legfeketébb mind közül, De tövise oly mélyen vágja bőröm, Hogy irdatlan vérem csak úgy röpül süllyedő hajónk fölött.   Részeg tövised oly mélyen hatolt belém, Hogy szerelmem már fájó szenvedés. Bűnös vagy, bűnös és fekete, Elnyelte hajónkat a halál tengere, S ott aszalódik, pusztul a te mocskos rózsád, És én sólyomként röpülök tisztán tovább.   Sarnyai Vivien 2015. március 02.

Gyűlöllek	Viviána	2015.06.29. 15:32
Gyűlölöm kezed, mely bőrömet tapintotta, Feléget majd jéggé vált azóta. Gyűlölöm az orrod, mivel nyakam becézted, Óh, adta volna inkább Isten a dögvésznek! Gyűlölöm az ajkad, mely lágyan táncolt enyémmel, Bár nyelte volna el az örök enyészet. Hogy gyűlölöm szemedet, mi rám villan édesen, Csalóka álmok gőzhajója hazug tengeren.   Gyűlöllek téged, nincs benned semmi jó, Első találkozásunkkal megpecsételődött, Hogy földre hullik egy egész csillagmillió, Mi oly gyönyör, szépség és tünemény, De mikor a mámoros pillanat eloszlik, Te csacskán lehajtott fejjel feleszmélsz a semmidre, már üresen tátog az ég feketén.   Szó kevés hozzá, hogy elmondhassam mi vagy te nekem: Egy bűnös szavú isteni látomás, Egy hazug próféta bemocskolván minden szentet, Úgy ejti el szegény kislány fehér hófátylát, Miképpen te nevét édesgetve neveted.   Tovább…

Egyedül	Viviána	2015.06.29. 15:31
Itt Itt állok könnytől ütött én, Nagykorúságom küszöbén Egy romba dőlt kis várban, Lefelé mutató irányban. Bár tudnám miért vagyok én egyedül, Olyan nagyon egyedül, Teljesen egyedül.   Sír Sír az ég is szomorún, Talán énmiattam könnyezik, Vagy kiket ért ma halálkoszorú, Hisz napról napra oly sok élet elveszik, Millióan meghalnak, Olyan sokan meghalnak, Talán ma én is meghaltam.   Gyermekül Gyermekül állok lámpaoszlopként, Csak pillanatokat lopok én A sötét nesztelen birtokán, Lopok pár boldog órát, Hogy ne legyek egyedül, Olyan nagyon egyedül, Teljesen egyedül.     Tovább…

Magyaroknak	Viviána	2015.06.29. 15:29
Magyarok! Sorsunk felett beborult az ég S vérben úszik lángtengerünk, Vagyunk tépett hitű egy marék, Maroknyi szívvel reménykedünk.   Magyarok! Üzenem mindazoknak, Kik nyitott füllel hallják szavam, Ha igazságunk darabokban, Hát szent akaratunk véka alatt nem marad! Nem marad a szó elfojtott torokban, Nem marad becsületünk tékozló romokban! Nem marad, Nem maradhat szívünk láncra verve, Dicsők leszünk, Mire felébred az utolsó gyermek.   Magyarok! Van itt egy nép, Kinek szabadságát tépázni nem lehet, Megannyi elfojtott remény Hazugságtól keservesen szenvedett. Szenvedtünk már eleget, De eljött az idő, Hogy szemünk nyíljon fel: Mire a hóvirág kinő, Szent zászlónkat minden várunk fokára visszatedd!   Tovább…

Tél küszöbén	Viviána	2015.06.29. 15:28
Szeretnék játszani, de itt van már a Tél, Daloló kismadárka messzi útra kél, Ki kacagott hangosan és sírt keservesen, Hasztalanul andalgott a földi jóban szerelmesen. Derűs arcom a szertelenség vízébe mártani, Ó, hogy szeretnék én játszani!   Szeretnék sétára menni, de fázom, Inkább megülök itt bent, forró teám várom, S megbűvölve figyelem a közelgő hózuhatagot, Belőlem rossz búzát őrölt ez a bolond malom, Mert rohan a nyár, s mehetnék vele rózsát szedni, De én a Téllel szeretnék sétára menni.   Mert van ebben a fagyos, gyilkos télben valami, Mi foglyul ejti a magány kínzott rabjait. Télen rút testet díszes kabát takar, Szív szónokol ott, hol a száj már nem szaval. Van ebben a tébolyult jegességben egy gyönyör, Hol a fagy angyala szül örömöt.   Mikor beköszönt a tél, csend van, Üresség körülöttem, minden meghalt, S milliónyi álom, vágy, remény röppen, Vak hitem a boldogságban tarka színnel tölt el. Az álom mindig tisztább, mint a való, Ott nem vág szíven az Élet nevű sarló, Mert télen én csak álmodok és álmodok, Meleg szobámban az vagyok, ki lenni akarok, S ez álmokban feltűnik az alkotó.   Szeretnék játszani, de itt van már a tél. Szeretnék táncolni, de lában csak saját dalra kél. Szeretnék kacagni, de álmodom a hideget. Szeretnék szeretni, de átok ül a szívemen. Szeretnék röpülni, de szárnyaim csak hóban szabadok, Ó, hogy szeretnék élni, de én a Tél gyermeke vagyok.   2014. november 22. Sarnyai Vivien

A mi falunk	Viviána	2015.06.29. 15:27
Mint a hóval borított rónaság, Olyan hideg és olyan szomorú: Gyönge lelkemnek óhaját Koronázza egy tüskés koszorú. S kicsordul az én vérem, Bár az én vérem hófehér S faggyal van teli, Mint az angyal az égen, Rég nem remélt Csillaghullásom temeti.   Közöttünk nincsen más, Csak fal és némaság. Régen hittem, hogy tiszta szívből – Mert két kezem erős – Falat építhetek kőszirtből Magam védve bús szerelmed elől. Ám mikor csillag ragyog fel Deres téli éjszakán, Látva látom, hogy nem Marad a fény – elragadja a halál.   Közöttünk nem én emeltem falat, A Sors és Némaság emelte. Örök hó lepte már szavam, Hangját kételyem temette. Mint a hóval borított rónaság, Olyan hideg és olyan szomorú: Gyönge lelkemnek óhaját Koronázza egy tüskés koszorú. S kicsordul az én vérem, Bár az én vérem hófehér S faggyal van teli, Némaságom tefeléd Fehér szívem temeti.   Sarnyai Vivien 2015.01.02.

Hazugság	Viviána	2015.06.29. 15:25
Mondhatod, hogy már nem vagy szerelmes. Hazudhatsz másoknak és magadnak, De bútól ázott szavaddal Csak barátaidat csapod be, Míg önmagadat kínokkal áltatod, Hogy a szerelem kőfalát kezeddel bontottad le, S te szívedben megbűvölt álom nem andalog.   De nekem te nem hazudhatsz. Mert bizony szerelmes vagy mindaddig, Míg más emberré válsz mellette, S másnap szégyenkezve fejedet fogod, Szerelmes vagy, míg szavát remegve Fogadod, s pillantását lopod. Szerelmes vagy, míg karácsony estéjén Csak azért ülsz egymagadban a padon, Hogy lelked vágyától félvén Ajándékképp az ő véletlen társaságát kapod.   Nem hazudhatsz önmagadnak. Pontosan tudod, hogy míg Tőle édes az álmod legmélyebb zuga, Addig dukál neked a szerelmes rabruha, S míg forrong a tűz lángarcodon Minden pillanatban, ha terád néz, Édes, csak ostobaság csüng szavadon Ha állítod, nem tépett a vágy szét.   És bizony míg a rózsád fehér, Kínok között szerelmes is maradsz, Míg a körnek utolsó pontjához nem érsz.   Sarnyai Vivien 2014. december 29.

Sötétség barlangja	Viviána	2015.06.29. 15:22
Ezernyi hold ragyog az istenek egén, Ezernyi csillag tündököl a Világ tetején, S ezernyi bűn marcangol megannyi vágyat, Ezerszer tűnt már el egy álom tisztasága.   Engem úgy hajt előre egy öncsonkító remény, Miként Orpheus kereste megszánt kedvesét. Ez az én Alvilágom – színtere a komor valónak, Tiszta álmok pusztulását ütötte az olümposzi óra.   Sötétség barlangjának rabja lettem, Nekem nem ragyog már fel a fény, Hüpnosz bűvös tréfája, mit kerestem, Csak Morpheus játéka álmom egy szebb holnapért.   Álmodom, hogy angyalszárnyon száll le majd az aranyló boldogság, S forró csókot kap tőle haláltól hűvös orcám. Mint Szeléné csókolta örök álmot alvó kedvesét, Így osztotta nekem Lakhésis a valótlan reményt.   Arany serleggel koccintanék a Léthe folyójából mikor a csillagaim ragyogását várom, De megtörten hiszem, hogy virágzik fehér rózsa még, Hisz olykor megesik, Hogy a sötétség barlangjában felragyog a fény.   Sarnyai Vivien 2014.05.19.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk